A jövő hírnőke
EgyébA jövő hírnöke 02. - Csodára lelni
Miután látszólag egyedül maradtam, visszafordultam az ablak felé.
Földrajzilag még csak behatárolni sem tudtam hol vagyok, ugyanúgy lehettem Európában, mint Amerikában. Persze végül is teljesen lényegtelen, ami fontos, hogy nagyváros volt itt egykoron, tele siető, nevető, boldogtalan, káromkodó, alvó, síró, ölelkező, búcsúzó, születő emberekkel, de most mindössze az ég felé törő épületek málladozó halmait látom, megcsúfolásaként az emberi civilizációnak. Szégyen, hogy idejutottunk. Ami történt nem más, mint a létezés végzetes öncsonkítása.
Tudom rossz érzést keltenek lelkedben szavaim, és kapaszkodsz a reménybe, Istenbe, hogy nem jön el az utolsó háború. De eljön bizton mindaddig, amíg az emberiség bizonyos százaléka egy szakadék felé gördülő vonaton ülve megdelejezett imádattal bámulja mobilját, míg a valós embertársai iránt gyakorta teljes közönyt mutat. Természetesen ezt csak képletesen értem, hiszen buzgón csetelnek, meg persze ezernyi dolgot lehet művelni a Neten, de az nem a valódi élet. Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merültök majd a cyber világba , úgy távolodtok el létezésetek valódi értékeitől. Isten jó tanácsai egyre inkább süket fülekre lelnek majd, fontosabb lesz mennyi like érkezett a legújabb selfitekre. Azt, hogy Te ott ülsz e a vonaton nem tudom, de azt igen, hogy még bárki leszállhat róla. S amennyiben egyre többen leszálltok, lerázva lelketekről közöny és beletörődés láthatatlan láncait, a vonat megáll a szakadék előtt. Elárulom, Isten nem állítja meg,ha valaki erre várna. Ő „csak” elindított minket a helyes úton, s néha ellát jó tanácsokkal amennyiben nyitott vagy rá. De a csodát ne várd Tőle, mert a csoda már megszületett. Tán a világegyetem legellentmondóbb csodája húsból, vérből gyúrva kit úgy hívnak Ember.
A jövő hírnöke 01.
„A múló idő csak egy fogalom, ha nem befolyásoló tényező.”
kelt életre tudatomban a gondolat, de természetesen tisztában voltam vele,
hogy nem tőlem származik.
„Ezzel meg mire célzol Gömbi?” kérdeztem ugyancsak gondolatban, anélkül,
hogy megfordultam volna. Nem volt rá szükség, mert tisztán éreztem a
pulzálását nagyjából két méternyire a hátam mögött. Ez volt az a távolság,
amit,ha tehette mindig megtartott, de adódtak olyan szituációk, amiket
általában én idéztem elő, hogy közelebb kerültem hozzá, de úgy egy méternél
még sosem közelebb. Mellesleg a neve tőlem származott. Amennyiben gomb
formája lett volna, akkor természetesen Gombinak nevezem el.
„A lelkiállapotodra.” felelte, s tudtam, lélekelemzés következik Gömbi módra ,
és nem is kellett csalatkoznom. „Szeretnéd az Időt egy térugró űrhajóvá
alakítani, hogy másodperc töredéke alatt teljen el a negyvenkét év, mikor majd
kiléphetsz a Menedék ajtaján.”
Ha már szóba hozta a Menedéket, illik pár mondatot írnom róla. Építésze
bizonyára anyaghiánnyal küszködött, vagy csak nem szokványos építményt
szeretett volna az ég felé emelni, mert az egyemeletes üveg gúla három-három
ugyancsak üveg falú szobával, s közepén csigalépcsővel, nem nevezhető
szokványos épületnek. Még szerencse, hogy a falak elsötétíthetők voltak egyetlen
parancsszavamra, hála annak, hogy közvetlen kapcsolatban álltam a
számítógéppel. Különben bárki nyomon követhette volna életemet anélkül, hogy
beinvitáltam volna, ha mondjuk letáborozik a Menedék előtt. Persze az más
kérdés, hogy tudtommal én vagyok az egyetlen élő ember a Földön, így túl nagy
nézőközönségre nem számíthatok, még ha tévednék is.
Ezt természetesen majd kicsit később kifejtem bővebben, de most visszatérek
Gömbihez, ki úgy gondolta szeretném felpörgetni az idő múlását lényegében
maximumra, és nem is tévedett.
„Mindíg is tudtam, hogy belém látsz.” fordultam meg. „Legalább ismernéd el végre.”
„Jó, elismerem, ha szeretnéd, hogy hazudjak.” adta be a derekát sajátságos
módon, bár ez a hasonlat egyáltalán nem illett alkatára. Ugyanis hatszor hat
centi átmérőjű lebegve pulzáló fehér gömbként funkcionált, bár bizonyos
események hatására néhányszor már változott a színe és a mérete, de erről majd
az adott történésnél mesélek részletesebben. Gondolom már voltak sejtéseid
térbeli megjelenéséről a neve alapján, igaz, lehetne például egy beszélő
földgömb is. Igen, a „voltak sejtéseid” kifejezést Neked címeztem, ki épp most
olvasod ezt a történetet. Bár rögtön helyesbítéssel kell élnem, mivel nem
szeretnélek félrevezetni. Ez nem egy szokványos értelemben vett történet, amely
az író fantáziájában megszületett, hanem üzenet a jövőből. Tudom enyhén
szólva kétkedéssel fogadod ezt a felvetést, sőt,ha jól érzékelem még mosolyogsz
is rajta. Nos a továbbiakban a gondolataimmal feltöltött oldalak választ adnak
rá, jogos volt e hitetlenkedésed, vagy pedig, ahogy haladsz előre, úgy tárul fel
előtted a múlt és a jelen összekapcsolódásából a jövő, akár egy hatalmas kirakós
játék, melynek Te is fontos része vagy.
A jövő hírnöke - Előszó
Üdvözöllek Téged, ki jelenedben éppen ezeket a sorokat olvasod.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, ez a történet egy üzenet a jövőből. Az Utolsó
Háború után veszi kezdetét, amelynek látszólag mindössze egyetlen ember
túlélője van félig gépként, mivel tudata egy cyborg testébe került átültetésre.
Vajon miképp élhette túl, és mért pont ő a háborút?
A válasz még csak a kezdet.
A Menedékben él egy összetett személyiségű, állandóan lebegő és pulzáló, gömb formájú fénylénnyel. Honnan jött, és ki ez a lény? Sem ő, sem az ember nem emlékszik múltjára, mintha csak most kezdődött volna az életük, ám mindketten érzik, hogy közel sem ez az igazság.
A legfőbb kérdés mégis az, miképp kapcsolódhat össze egy látszólag kitalált történet a jeleneddel, számodra, ki továbbra is ezeket a sorokat olvasod. Ígérem válaszra lelsz legkésőbb a könyv végén, sőt talán még korábban is.
Igen, jól sejted, én vagyok az a bizonyos egyetlen ember, és ezzel már kezdetét vette az üzenet a jövőből, mely ha ténylegesen célba ér, nem jön el az Utolsó Háború. Tudom, ha így történik számomra az maga a végzet, de számodra, számotokra a túlélés záloga.