feri57 blogja

Egy anyának

Most olyan szép a világ,
Mint egy álom.
Ezt a kis ártatlan lelket,
Istennek ajánlom.

Szabad legyen lelke,
Ott a mennyországba!...
Anyám Anita!
Nem hallottad meg a síró hangom?

Elküldtél az örök sötét álomvilágba,
Ennyi jutott az életből anyám.
Néked láttam, nem fájt a halálom!
Hallgat a csend, sír a szél a tarnaparton.


Hogy bírod anyám nélkülem az életet?
Ne sirassatok, kik most egybegyűltetek.
Mert már nagyon messze járok,
Tőletek távol a csillagok között valahol.

Csík Ferenc2020. június 20

Felsóhajt a szív,
Szerelmünk az égre száll.
Trónusán a fellegeknek
megpihen a végtelen idők nyomán.
Szívverésem meg nem áll!
Kómás hangszerén játszik a szív.
Felcsendül egy régi dal,
Ámor nyila eltalált!
Nem múl el a pillanat soha már!
Megpendül a vén gitárom,
Játssza a dalt végtelen időkön át.
Átölel a csend homálya,
Őszülő fejemre bánat száll.
Hol van már a régi nyár?
Hol van az a régi lány.
Átölel a csend homálya,
Felsóhajt a szív varázsa,
Elárvult világ, bezárult világ.

Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.

Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.

A völgy, ahol dobog a szívem

Leszáll az este
vörös fényárban.
Érted sír a szívdobbanásom,
ajándékom, hallgasd a hegedű dalát.

Fenn a felhőkön pihenünk árván,
míg a vörös alkonyban
tisztul a szerelem dala hegedűm húrjain.

Piros rózsák szirmaiban
fürdik az alkonyban lelkünk.
Mert nagyon szeretlek.
Égő gyertya fénye, ünnepi láz.

Szél suhan simogatón, lágyan,
kéz a kézben sétálunk a Tarna parton,
rózsaszín felhők fejünk felett,
véget nem érő pihekönnyű szerelem ringat.

Boldogságtól hasít vérző szívemben a fájdalom,
mert nagyon szeretlek,
néked szól a bús dalom.

Mert hitben, szerelemben
élni légies könnyed zápor könnyekben,
elrejtem boldogságunk keserveit,
mert nagyon szeretlek.

Innentől senki más, csak te meg én!
A szellő lágy,
sétálunk a Tarna partján,
égnek a könnyeim... boldogság!

Tiszta, őszinte remegés,
el ne hagyj soha már.
De ha vihar jő, elsöpör majd mindent,
könnyű árban úszunk a boldogságban.

Tüzel lelkünk novemberben,
Elhidegült szerelemben.
Bőrünk érzi hidegségét,
Lábunk úja didergését.
Vacogunk a hóban, sárban
Nemtörődöm boldogságban.



Dacolva a téli széllel,
Ónos eső kerget széjjel.
Ablakomból nézek távol,
Elmerengek a valóságtól.
Csontunk érzi a fagyot, szelet.
A folyton ismétlődő telet.



Nem értem az idők szavát,
Zárt ajtómba söpri havát.
Deres tájon árnyék suhan,
Háztetőnkről hó lezuhan.
Elátkozott ez a táj,
Felsóhajtok szívem fáj.