Isten és az Ember- A másik mennyország 01.

Egyszeriben oly mértékű fáradtság árasztotta el, amilyet még sosem érzett az eltelt nyolcvanöt év alatt. Lehunyva szemét létünk legriasztóbb gondolata „született meg” lelkében: „Eljött a búcsú ideje.” Az lett volna a normális reakció, ha átsüvölt lelkén a félelem jeges szele, ám ehelyett valamiféle benső békesség érintette meg, ölelte át lágyan. Akár az idők végezetéig „elviselte volna” ezt az ölelést, de csak néhány másodpercre adatott meg számára, aztán sűrű sötétség oltotta ki a fény legapróbb szikráját is, és tudata a „Semmi birodalmának” feneketlen mélységébe zuhant.

Később visszagondolván ezekre a pillanatokra a réten átélt események fényében a tudományos magyarázatokat elvetette, vele csakis egy dolog történhetett. Az átmenet stresszének ellensúlyozására Isten pár pillanatra közvetlen közel „engedte” magához, sőt tán át is ölelte lelkét.

Nem is sejtette mennyi idő telhetett el, mikor a teljes sötétségből visszatérve azon a bizonyos réten tudatára ébredt, bár meglehet csak néhány másodperc. Elsőnek a melengető napfényt érzékelte, ahogy láthatatlan kézként lágyan megérinti, végigsimítja testét. Kinyitva szemét felhőtlen kék égbolt magasodott fölé, mely az utóbb napok kórházi szobájának mállott vakolatú plafonjával szemben ugyancsak szívmelengető látvány volt. Lassú mozdulattal, két keze segítségével próbált felülni, hiszen az utóbbi években már csak így ment nehézkesen, öregesen, de döbbenten tapasztalta, hogy a legcsekélyebb gond nélkül siker koronázta mozdulatát. Sőt ereje teljében érezte magát úgy, mint réges-régen, idejét sem tudta már mikor. Csoda történt volna?

„Na persze” gondolta fanyar mosollyal. „Ez csak hallucináció a tudatom teljes leépülése előtt. 

Bár, ami azt illeti roppant valóságos.” érintette meg arcát, majd

 körbepillantott. Lágyan emelkedő, dús növényzetű hegyvonulat „fonta körbe” a

 rétet, akár egy óriás, mely ön-ön testével védelmezi, óvja a külvilágtól. Igaz, nem

 alkotott teljes kört az „óriás”, épp szemben vele, mintegy száz méternyire volt

 egy átjáró a „réten kívüli világba”.

- Ez gyönyörű... - suttogta még mindíg hegyvonulatot csodálva. „Fenséges tájat generált a tudatom. Vagy inkább alkotott Isten? ” pillantott az ég felé, s aztán már hozzá intézte szavait. „Egy percnyit...Annyit maradhatok még? Ennél szebb búcsút elképzelni sem tudnék.”

Válasz nem érkezett, ám egyszeriben arra lett figyelmes, hogy valaki közeledik az átjáró felől.