Csalamádé

Tegnap, elszaladtam egy pár dologért, egy közeli boltba. Amikor fizettem, és kifelé tartottam, az üzlet előtt, egy idős néni, a bejáratot díszítő, falon elhelyezett, nagyon picit kiálló párkányon ült, és hallhatóan fulladt. Épp, hogy megkérdeztem volna, hogy segíthetek-e, amikor felemelte a fejét, rám nézett, és keservesen, alig érthetően ennyit mondott:

- Jaj, de rosszul vagyok, kérem, valaki, hívjon egy mentőt...
Ledöbbentem, és próbáltam vele szemkontaktusba lépni, és akkor vettem észre, hogy az arca, teljesen el van csúszva balra. Elnézést a fogalmazásért, de ezt máshogy nem tudom leírni.
Rögtön tudtam, hogy nagy a baj, és lehajoltam, a vállára tettem kezemet, és bólogattam, hogy hívom, nyugodjon meg.

Ami aztán történt, kinyitotta a zsebemben a bicskát.

- Hallo! Mentőszolgálat, tessék?
- Hallo! Jó napot kívánok! Egy mentőt szeretnék hívni, ... vagyok, egy zavartan beszélő, láthatóan deformálódott arcú nénihez, ide és ide - mondva a pontos címet.
- Mi a beteg neve?
A nénihez hajoltam, de szegényke, csak próbált beszélni. Ilyeneket motyogott: "Istenem, segítség, szédülök, valaki hívjon mentőt", hangosan, de alig érthetően.
- Nem tudja megmondani -válaszoltam - nagyon zavart.
- Mi az, hogy nem tudja megmondani? - jött az újabb kérdés.
- Nem érti a kérdésemet! Láthatóan rosszul van, kérem küldjön mentőt! - reagáltam.
- Ahol vannak, onnan egy saroknyira van az ügyelet, vigye oda a hölgyet, mert biztos részeg.
- Hahó! Uram! - emeltem fel a hangomat - ezt komolyan mondja? Hölgyet? Egy idős néniről beszélünk. Akkor újra elmondanám. Itt, és itt vagyok, a bolt bejárati párkányán ül egy idős, körülbelül 65-70 éves néni, aki már alig érthetően motyog valamit, és akinek arcának bal fele szemmel láthatóan "elmosódott". Ezért szeretnék most azonnal egy mentőt hívni, én, ez, és ez.
- Vigye be az ügyeletre!
És rámtette a telefont.

A zúgó hang, amit hallottam, nagyon elkeserített, és azonnal visszatárcsáztam, de már a 112-es segélyhívót. Nagyon mérges lettem. Nem akartam elhinni. Az előző beszélgetés felénél, egyre többen álltak meg mellettünk, akik a boltba ki, vagy be mentek, és hasonlóan reagáltak, hiszen a reakciómat pontosan értették.

- Hallo, itt a sehélyhívó.
-Jó napot kívánok. Az előbb hívtam a mentőszolgálatot - elmondtam mi okból, és hogy mi történt...
- Megkérdezhetném mégegyszer a nevét? A vezénylés miatt kell. És, hogy pontosan hol vannak?
- Persze, én... - válaszoltam.
- Küldöm a mentőt. Azonnal ott lesznek.
- Köszönöm. Szeretnék a másik diszpécserre panaszt tenni -mondtam, mielőtt újra megszakad a vonal.
- A mentő elindult, kapcsolom az ügyeletes tisztet. Viszonthallásra.
- Hallo! Itt...- mutatkozott be.
- Jó napot kívánok! Én... És nagyon röviden elmondtam, hogy mi történt, és hogy ezért, és a kollegára, panaszt szeretnék tenni.
- Rendben, felvettük a beszélgetést, és köszönjük bejelentését. Ami számon hívott minket, az az Öné?
- Igen...
- Akkor ezen a számon keressük majd, ha a panaszát kivizsgáltuk.
- Köszönöm...
- Nyugodjon meg, kérem, a mentő várhatóan perceken belül ott lesz.

A néni, mire ez a dolog lezajlott - nem tartott soká, kb. hat-hét perc, a két hívás - már nagyon rosszul volt. Nem beszélt, csak nézett rám, és néha a másik két nőre, akik ott maradtak velünk.
Simogattam a vállát, nyugtattam, hogy jön a segítség...

És végre! Szirénázást hallottunk. Egy fiatal doktornő ugrott ki az autóból, és egy középkorú férfi, piros táskával a kezében.
- Önök hívtak mentőt? - kérdezte.
- Igen, - és mutattam a nénire - hozzá.

A dr.nő letérdelt, és a nénike állát finoman érintve felemelte a fejét.
A harmadik kollegájuk akkor ért hozzánk az ággyal.
- Tegyük fel azonnal fiúk!
Félreálltunk, az egyik férfi, a hóna alá nyúlt, a másik a térdéhez, és óvatosan, nyugtató szavak kiséretében felfektették az ágyra.
A doktornőhöz fordultam:
- Stroknak gondolom - mondtam. Amikor megtaláltam, még beszélt.
- Igen, a tünetei arra utalnak. Azonnal bevisszük. Hozzátartozója? - kérdezett gyorsan.
- Nem, csak vásároltam, és én hallottam meg...
- Ne aggódjon, még időben vagyunk - mondta nyugtató hangsúllyal.
- Melyik kórházba viszik? Megtudhatnám?
- ....-be - válaszolt-
Addigra már be is rakták az aranyost az autóba, és sziréna jelezte nekünk, ott maradottaknak, hogy nagy a baj, de talán nagyobb nem lesz.

Elköszöntem az ott levőktől, és hazajöttem.

Du.-án öt óra fele hívtam a kórházat. Miután elmondtam, ki vagyok, és hogy miért telefonáltam, kaptam tájékoztatást.

- Igen! Itt van a néni, intenzív ellátásra szorul, de többet nem tudok mondani, hiszen nem lehet.
- Semmi baj, persze.
- Annyit elmondok önnek, hogy nyugodjon meg, már jó kezekben van, és vigyázunk rá. Nemsokára itt lesz a fia, és ha holnap visszahív, megkérdezem, hogy adhatunk-e telefonon róla információt ki annak, aki a mentőt hívta, és ha igent mond, akkor többet mondhatok. Telefonáljon holnap d.u-án, akkor is itt leszek, és minden jót.


Hogy miért írtam ezt le. Nem gondoltam volna, hogy a mentőszolgálatnál ilyen dolgok történhetnek.
Hogy valaki segítséget kér, és ráteszik a telefont.
Ennek mi lehet az oka?
Ki ülhetett a telefon túl oldalán?
Miért viselkedett így?
Talán én rontottam el valamit?



Másnap d.u-án.
- Jó napot kívánok. Tegnap javasolta, hogy ma keressem, egy nénivel kapcsolatban, aki önöknél fekszik...
- Jó napot. Igen, emlékszem. Engedélyt kaptam, hogy elmondjam, a néni jobban van, és ma már reagálni is tud, bár nagyon gyenge.
- Ugye stroke-ja volt?
- Igen, sajnos igen.
- Sejtettem...
- A fia, szeretné megtudni a számát. Megadná? Mert ma jön megint, és akkor odaadnám neki.
- Persze, tudja írni? ... hívjon nyugodtan.
Jobbulást a néninek, és köszönöm a segítségét.
- Ez természetes, és nagyon szívesen. .


Este hét óra.
Csörgött a telefon.
- Tessék...
- Jó estét kívánok, ...vagyok.
- Jó estét kívánok, parancsoljon.
- Szeretném megköszönni a segítségét.
- Ez csak természetes...

Megbeszéltük, hogy pár nap múlva, talán hétvégén meglátogatom a nénit.
Nem tudom elmondjam-e nekik, ami történt, vagy csak bízzam, az egy bizonyos tisztre, hogy kivizsgálja az ügyet.
Hála a Jó Istennek, jobban van a "kis beteg"...

Ez a történet róla szólt, és arról, hogy ilyen dolgok előfordulnak ma, a XXI. században.

Soha nem felejtem el a könnyes szemét, és az arcát...

Élménybeszámolóm, ha már ennyien írtatok. Dehogy maradok ki a buliból!

Az előkészületeket, már a tali előtt, jó egy hónappal elkezdtem. Folyamatosan figyeltem a program kiírást. Ahogy bővült a lista, érkező nevekkel, és a programokkal, azt hittem az Oscar-díj Gála elé nézünk, és ha az utolsó nap, Póla bejelenti, hogy Barack Obama is ellátogat az amatőrök közé, simán elhittem volna.

Eljött a várva várt dátum. Hosszas őrlődés után, az autós menetelnél tettem le voksomat. Mivel skaryval rágódtunk, hogy megyünk-e, meg 1968Attisom is vacillált, hajnalban elindultam értük, és nem kis meglepetéssel, széles mosollyal, és csak úgy „akkor, ha már itt vagy” alapon, két útitársammal, irányba vettük Úrhidát.

Köbö fél 5 felé értünk oda. Útközben megálltunk egy pár helyen, s vettünk valamicske kis elemózsiát. Ilyeneket, mint isler, pogi (nem kell nevetni, sosem voltam konyhatündér, de megoldottam sütés nélkül), na meg pici vodka, ser és hasonló állagú élményfokozókat. Az autó csomitartója, picit le is ért, de csak a legszükségesebbeket raktuk be. Nem is értettem. Talán skarcsim hízott meg, hogy így jártunk? Nem tudom. Na de folytatom.

Istennő Póla, gyönyörű kék szemű, és még okos, és ügyes Poetos háziasszony fogadott minket. Na és még ezer más mindenki. Annyira fániháni volt, már a kezdet is, hogy már akkor tudtam, nekem annyi lesz. Az is pótolhatatlan volt, ahogy hárman (félve a kocsiban hagyva a portékát, hogy majd segítséggel behurcoljuk), kézen fogva megjelentünk. Én nagyon élveztem, két izmos férfi társaságában. Ők nem. De hát az kit érdekel!

Ha hiszitek, ha nem, a Polgármester is jelen volt! Nagy ember, nagyon nagy volt! És az innivaló, amit mutatgatott. Magáztam volna, de nem hagyott, olyan laza volt. Esküszöm, ajánlanám elnöknek. De sajna én csak egy kis „népességmoll „ vagyok. Imádtam. Nagyon. Innen is Tisztelettel üdvözlöm Polgármester Úr.

Kezdetnek volt egy kiállítás. Ki is álltam, mint aki ért hozzá, de nem volt idő elmélyülni a dolgokban, mert már kezdődött is a következő progi, felolvasás, szavalás – Apám! Jano, és Vali milyet szavalt, sőt, Vali még énekelni is tud! Nem viccelek. Könnyeztem, olyan szépen! És mindenki, aki a színpadra állt, csodásan csinálta, amit ilyenkor tenni kell. Nem tudom, miért nem csak engem szavaltak, de megbocsájtom nekik. Tú mács lett volna. - , meg egy kis moderátori párbeszéd, szemtől szembe, ami engem, elég mélyen érintett -  az egyik moderátor, csak azt láttam, folyamatosan elrántja a fejét, vélhetően a tekintetemmel szórt villámok elől -. Na de vége lett. Mindenki elmondta, amit elkellet. Bár titkok is kiderültek: összesúgott a jelenlévők hada, tán Márton az, ki Marie. Csak álruha, satöbbi. De sebaj, jó volt minden, akárki, akármit higgyen.

Persze hódolók is akadtak. Persze, hogy én is kutattam. Mint Szemánt, meg a Denton-t, meg még jó néhány egyedet mustrálva. De a franc. Oan kis izék voltak. Laci folyton  - ha jól láttam – Szödrömme kavart, Janókám meg csak fényképezett, mert nagyon akart mindent pillanatot…magának. Rá is buktam Skarcsym vállára, meg Attiséra is(?) – már nem tudom, mert szomjasságom pici emlékzavart okozott -, hogy „senki és séhun” egy férfi, talpig hódító szándékkal. Már nem tudom mit reagáltak. Bevallom, így jártam.

Jaj, és a gulás. „Emberpistánk úrhidai asszonynéppel”, profi módon kotyvasztotta olyan módon, hogy még az amerikai mesterszakács is megirigyelné. Most nem jut eszembe a neve! Pokol konyhája vagy mi a műsorának a címe. Tudjátok, az a nagyhangú, pökhendi – seggfej -. Na, szerintem megmagázná, ha kóstolhatná, de meg sem kínálnánk, kotyvasszon csak magának, ha akar!!

Volt hastánc is, de az árbocoktól nem láttam. Eltakarták előttem. Kellett nekem a hátsó sorba ülni.

Annyi minden történt még.

Jaggosékat sem akarom elfelejteni. Ági egy angyal, Jaggi is hozta a formát, és a Colletus gyerökkel is készült közösen - állítólag beállított - fotó, de én úgy fogalmaznék, „helyzetjelentés fotó” volt inkább. És aztán Piroskáék is olyan arik voltak. Volt még ott T. Attila, és Smitt – aki nem így írja a nevét – is, és Krisztina is, mindannyian édesek, akik állandóan mindenkire árasztották a szeretetet. Jolival kimaradt a közös szám, de egy bugyogó és kövér feles kíséretében, kiterveltük, a Holdit bevonva előadott dalestünket. De ez is titok. Majd ha a harmadik féllel egyeztetünk, akkor kiadjuk a részleteket, és jegyek is lesznek lassan, de biztosan, elővételben, és a fellépés előtt egy perccel is kaphatók. Ó, és a Marám! Hú, milyet táncoltunk!! Imádtuk, hogy a padló, nem porzott, hanem szinte lángolt a talpunk alatt. Marie is, aki annyira huncut és fiatalos, mégha Márton is, sokszor hozzánk csatlakozott, rázni a rongyot!!  És persze vegyesen is volt vonaglás, de az egy erkölcsi fertőnek felelt meg, így nem megyek részletekbe. Vitorlás Istvánommal is találkoztam végre. Állandóan megölelne, hát mit mondjak, meg is tette. És Maxikám is hadd említsem meg. Talpig úriember. Az ám! Igazi úriember! És a humora, meg a kiállása, majdnem elrabolt, de ő sem tette. Hiába, a jó partik, mind párban járnak, vagy úgy vannak, hogy a párjuk otthon marad..

És az énekes! A hangja! Orgazmushatás! Mondom én!! Na! Ugye érthető vagyok? Tudom én.

Csomó mindenki volt még, akit sosem láttam még, nevek, akikről nem tudtam, és biztos kihagytam – elnézést -, de ez a buli, míg élek bennem marad.

Na és az éjjel. Mivel nem találtam társat, és matracot sem vittem, mivel egyik útitársam sem emlékeztetett erre a dologra, én meg nem tudok mindent észben tartani, Úrhida egy félreesett parkjába sétáltam, hátha elkap egy szatír, és oldódik a hiányom. De hiába lett izomlázam a gyaloglástól, senki nem járt arra, ezért vettem egy kanyart, és hozzácsapódtam az ébren maradt tagokhoz. Előtte azért a rókát a bokorba hagytam!

Ment a móka, a ramazuri, de sajna semmi gruppi.

Úgy ánblokk jól éreztük magunkat. És a Póla, meg a Zozó, le a kalappal. Bár a szemük sem állt jól, de profik voltak. Mondom. És imádják egymást, ami látható, tapintható volt!!

Készült pár milla fotó, még olyan „fotóműhelyes” stílusú is, mivel említett háziasszonyunk fotós. Ugye nem kell magyaráznom.

Hazafelé és a két férfiúval utaztam. Jól viselkedtem, így kérésükre hazaszállítottam mindkettőt. És nem bántam, hogy őket választottam, de kielégített nem leszek tőlük, ezt végleg elraktároztam már magamban.

Beszámolóm végére értem. Jó volt minden! Találkozunk Szegeden! De tutira úgy legyen!! Ámen!!