XXI. század...

Tegnap, elszaladtam egy pár dologért, egy közeli boltba. Amikor fizettem, és kifelé tartottam, az üzlet előtt, egy idős néni, a bejáratot díszítő, falon elhelyezett, nagyon picit kiálló párkányon ült, és hallhatóan fulladt. Épp, hogy megkérdeztem volna, hogy segíthetek-e, amikor felemelte a fejét, rám nézett, és keservesen, alig érthetően ennyit mondott:

- Jaj, de rosszul vagyok, kérem, valaki, hívjon egy mentőt...
Ledöbbentem, és próbáltam vele szemkontaktusba lépni, és akkor vettem észre, hogy az arca, teljesen el van csúszva balra. Elnézést a fogalmazásért, de ezt máshogy nem tudom leírni.
Rögtön tudtam, hogy nagy a baj, és lehajoltam, a vállára tettem kezemet, és bólogattam, hogy hívom, nyugodjon meg.

Ami aztán történt, kinyitotta a zsebemben a bicskát.

- Hallo! Mentőszolgálat, tessék?
- Hallo! Jó napot kívánok! Egy mentőt szeretnék hívni, ... vagyok, egy zavartan beszélő, láthatóan deformálódott arcú nénihez, ide és ide - mondva a pontos címet.
- Mi a beteg neve?
A nénihez hajoltam, de szegényke, csak próbált beszélni. Ilyeneket motyogott: "Istenem, segítség, szédülök, valaki hívjon mentőt", hangosan, de alig érthetően.
- Nem tudja megmondani -válaszoltam - nagyon zavart.
- Mi az, hogy nem tudja megmondani? - jött az újabb kérdés.
- Nem érti a kérdésemet! Láthatóan rosszul van, kérem küldjön mentőt! - reagáltam.
- Ahol vannak, onnan egy saroknyira van az ügyelet, vigye oda a hölgyet, mert biztos részeg.
- Hahó! Uram! - emeltem fel a hangomat - ezt komolyan mondja? Hölgyet? Egy idős néniről beszélünk. Akkor újra elmondanám. Itt, és itt vagyok, a bolt bejárati párkányán ül egy idős, körülbelül 65-70 éves néni, aki már alig érthetően motyog valamit, és akinek arcának bal fele szemmel láthatóan "elmosódott". Ezért szeretnék most azonnal egy mentőt hívni, én, ez, és ez.
- Vigye be az ügyeletre!
És rámtette a telefont.

A zúgó hang, amit hallottam, nagyon elkeserített, és azonnal visszatárcsáztam, de már a 112-es segélyhívót. Nagyon mérges lettem. Nem akartam elhinni. Az előző beszélgetés felénél, egyre többen álltak meg mellettünk, akik a boltba ki, vagy be mentek, és hasonlóan reagáltak, hiszen a reakciómat pontosan értették.

- Hallo, itt a sehélyhívó.
-Jó napot kívánok. Az előbb hívtam a mentőszolgálatot - elmondtam mi okból, és hogy mi történt...
- Megkérdezhetném mégegyszer a nevét? A vezénylés miatt kell. És, hogy pontosan hol vannak?
- Persze, én... - válaszoltam.
- Küldöm a mentőt. Azonnal ott lesznek.
- Köszönöm. Szeretnék a másik diszpécserre panaszt tenni -mondtam, mielőtt újra megszakad a vonal.
- A mentő elindult, kapcsolom az ügyeletes tisztet. Viszonthallásra.
- Hallo! Itt...- mutatkozott be.
- Jó napot kívánok! Én... És nagyon röviden elmondtam, hogy mi történt, és hogy ezért, és a kollegára, panaszt szeretnék tenni.
- Rendben, felvettük a beszélgetést, és köszönjük bejelentését. Ami számon hívott minket, az az Öné?
- Igen...
- Akkor ezen a számon keressük majd, ha a panaszát kivizsgáltuk.
- Köszönöm...
- Nyugodjon meg, kérem, a mentő várhatóan perceken belül ott lesz.

A néni, mire ez a dolog lezajlott - nem tartott soká, kb. hat-hét perc, a két hívás - már nagyon rosszul volt. Nem beszélt, csak nézett rám, és néha a másik két nőre, akik ott maradtak velünk.
Simogattam a vállát, nyugtattam, hogy jön a segítség...

És végre! Szirénázást hallottunk. Egy fiatal doktornő ugrott ki az autóból, és egy középkorú férfi, piros táskával a kezében.
- Önök hívtak mentőt? - kérdezte.
- Igen, - és mutattam a nénire - hozzá.

A dr.nő letérdelt, és a nénike állát finoman érintve felemelte a fejét.
A harmadik kollegájuk akkor ért hozzánk az ággyal.
- Tegyük fel azonnal fiúk!
Félreálltunk, az egyik férfi, a hóna alá nyúlt, a másik a térdéhez, és óvatosan, nyugtató szavak kiséretében felfektették az ágyra.
A doktornőhöz fordultam:
- Stroknak gondolom - mondtam. Amikor megtaláltam, még beszélt.
- Igen, a tünetei arra utalnak. Azonnal bevisszük. Hozzátartozója? - kérdezett gyorsan.
- Nem, csak vásároltam, és én hallottam meg...
- Ne aggódjon, még időben vagyunk - mondta nyugtató hangsúllyal.
- Melyik kórházba viszik? Megtudhatnám?
- ....-be - válaszolt-
Addigra már be is rakták az aranyost az autóba, és sziréna jelezte nekünk, ott maradottaknak, hogy nagy a baj, de talán nagyobb nem lesz.

Elköszöntem az ott levőktől, és hazajöttem.

Du.-án öt óra fele hívtam a kórházat. Miután elmondtam, ki vagyok, és hogy miért telefonáltam, kaptam tájékoztatást.

- Igen! Itt van a néni, intenzív ellátásra szorul, de többet nem tudok mondani, hiszen nem lehet.
- Semmi baj, persze.
- Annyit elmondok önnek, hogy nyugodjon meg, már jó kezekben van, és vigyázunk rá. Nemsokára itt lesz a fia, és ha holnap visszahív, megkérdezem, hogy adhatunk-e telefonon róla információt ki annak, aki a mentőt hívta, és ha igent mond, akkor többet mondhatok. Telefonáljon holnap d.u-án, akkor is itt leszek, és minden jót.


Hogy miért írtam ezt le. Nem gondoltam volna, hogy a mentőszolgálatnál ilyen dolgok történhetnek.
Hogy valaki segítséget kér, és ráteszik a telefont.
Ennek mi lehet az oka?
Ki ülhetett a telefon túl oldalán?
Miért viselkedett így?
Talán én rontottam el valamit?



Másnap d.u-án.
- Jó napot kívánok. Tegnap javasolta, hogy ma keressem, egy nénivel kapcsolatban, aki önöknél fekszik...
- Jó napot. Igen, emlékszem. Engedélyt kaptam, hogy elmondjam, a néni jobban van, és ma már reagálni is tud, bár nagyon gyenge.
- Ugye stroke-ja volt?
- Igen, sajnos igen.
- Sejtettem...
- A fia, szeretné megtudni a számát. Megadná? Mert ma jön megint, és akkor odaadnám neki.
- Persze, tudja írni? ... hívjon nyugodtan.
Jobbulást a néninek, és köszönöm a segítségét.
- Ez természetes, és nagyon szívesen. .


Este hét óra.
Csörgött a telefon.
- Tessék...
- Jó estét kívánok, ...vagyok.
- Jó estét kívánok, parancsoljon.
- Szeretném megköszönni a segítségét.
- Ez csak természetes...

Megbeszéltük, hogy pár nap múlva, talán hétvégén meglátogatom a nénit.
Nem tudom elmondjam-e nekik, ami történt, vagy csak bízzam, az egy bizonyos tisztre, hogy kivizsgálja az ügyet.
Hála a Jó Istennek, jobban van a "kis beteg"...

Ez a történet róla szólt, és arról, hogy ilyen dolgok előfordulnak ma, a XXI. században.

Soha nem felejtem el a könnyes szemét, és az arcát...