Novelláim...

Láttam, hogy a lány szemei elkerekednek, ahogy ebből a furcsa, vízszerűen hullámzó dimenzióból figyeli a túloldalon kibontakozó dráma végső felvonását. A halványkék tekintet hirtelen megrebbent és a papnő felkapta a fejét. A sűrűsödő homályt fürkészte, ám végül, egy lemondó sóhaj kíséretében feladta a hiábavaló küzdelmet.

 

- Nem lát és nem is hall minket?

- Mi intéztük így – suttogta az angyal talányos hangon, mintha csak sejtené, hogy mi lesz a következő kérdésem.

- Miért engedted, hogy magammal hozzam? Talán, ő is a tervetek része?

 

Az égi, válasz helyett csak intett, egy pillanattal később pedig már közvetlenül az ifjú mellett álltunk, aki most kevésbé nyújtott félelmetes látványt, mint a csata hevében. Fekete selyemruhája megpörkölődött, hófehér hajfürtjei kormosan tapadtak az arcához, a járomcsontja magasságában pedig csúnya véraláfutás éktelenkedett, mintha csak közelharcba bonyolódott volna odaát.

 

Láttam, hogy alig áll a lábán a fáradtságtól és nem igazán érti, hogy mi történt vele. Lassan körbefordult, míg végül tekintete megállapodott rajtunk. Megesküdtem volna rá, hogy megérezte a jelenlétünket, Aleysia pedig érdeklődve, egészen közel hajolt az arcához.

 

- Azt hiszi, a semmiből jött a megérzése, hogy a kritikus pillanatban melletted kell állnia, pedig csak mi ültettük el a fejében a gondolatot. Az ő élete is legalább olyan fontos a számunkra, mint a társadé – hangja most hűvös volt és tárgyilagos, látván értetlenségemet, pedig folytatta a megkezdett gondolatmenetet. – Az ő testében is rejtőzik egy mágikus erejű gyöngy, amely annak a párja, amit Synca fejébe ültettél. A fehér képességével már te magad is tisztában vagy: megnöveli hordozója fizika erejét és nem utolsósorban tiszta érzésekre és nemes gondolatokra sarkallja őt. A másik, a fekete színű hasonlóképpen működik, már ami a makulátlan erkölcsöket illeti, ugyanakkor, ez inkább a mentális erőre van hatással. Kiélesíti hordozója érzékeit, megnöveli szellemi képességeit és a varázslatok magasabb szintjeire enged betekintést a számára.

- Nem égészen értem, hová akarsz kilyukadni.  

- A két tárgy külön-külön is nagy hatalmat képvisel, együtt azonban meghatványozódik az energiájuk.

- Egymásba kellene olvasztanom a két ereklyét? – hebegtem bizonytalanul. – A papnő testében szunnyadó gyöngyhöz nemigen tudok hozzáférni! Csak az tudja kibűvölni onnan, aki oda tette…

- Az egyik nagyhatalmú arkangyal végezte el a szertartást, közvetlenül a kislány születése után. Ne aggódj, már megkaptam tőle a felhatalmazást a gyöngy eltávolítására, amit most, felsőbb utasításra, veled is megosztok! – suttogása most finom zöngékkel telítődött és hirtelen gyöngéd, ám ellentmondást nem tűrő módon körbeölelt a szárnyaival.

 

Furcsa kábulat lett úrrá rajtam és egy pillanatra felsejlett előttem a lény márványból metszett arca, mielőtt ajka egybeforrt az enyémmel. Ismerős érzés volt, mégis valahogy más, én pedig éreztem, ahogy idegen gondolatok finom hullámai borzolják elmém felszínét.

 

Egy újszülött kislányt láttam, bal combja belső felén egy félhold alakú, tűzpiros bélyeggel. Magas, aranyhajú férfi figyelte őt mosolyogva, nyitott tenyerében pedig egy borsószem méretű fekete gyöngy lüktetett. Óvatosan a gyermek feje fölé emelte a mágikus holmit, majd hagyta, hogy az ereklye finoman a kislány homlokába süllyedjen. A képek villámsebesen követték egymást, az utolsó azonban élesen elütött a többitől…

 

 

 

Moosmorth óceánba omló, fekete szikláinál álltam, ám az angyal helyett most egykori kedvesemet tartottam a karjaim között. Bőre fehér volt, szívemnek oly kedves, szomorú vágású szemei pedig újra régi, smaragdzöld fényükben ragyogtak. Az emlék olyan érzéseket ébresztett fel bennem, melyekről azt hittem, hogy már rég kivesztek a lelkemből.

 

 Az élmény annyira intenzív és életszerű volt, hogy amikor őrangyalom végre kibontakozott az ölelésemből, egy futó pillanatra megszédültem. A kellemetlen érzés azután, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tova is tűnt, és amikor kinyitottam a szemem, már újra az ébenfekete bőrű entitás állt előttem. Máskor hűvös, személytelen mosolyát most emlékek és érzések lágyították meg és tették emberivé. Könnyedén simított végig az arcomon úgy, hogy rebbenő ujjai egy pillanatra megérintették az ajkamat. Végül lassan hátrébb lépett és megrázta a fejét.

 

- Az emlékei zavarosak, a képekkel együtt járó érzések pedig végtelenül idegenek, ugyanakkor ismerősek is a számomra. Időnként, majdnem sikerül megragadnom és magamévá tennem őket, máskor meg hiába kutatok utánuk.

- Üdvözöllek az emberek világában! – mondtam keserűen, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Honnan tudtátok, hogy ezt a lányt kell választanotok?

- A lehetséges jövők közül, ez a változat tűnt a legvalószínűbbnek. Néha, még egy istennőnek is szüksége van szerencsére!

- Hogyan egyesíthetem a két gyöngyöt?

- Sehogy. Azt kell megtalálnod, aki elegendő hatalommal bír ahhoz, hogy ezt megtehesse. Van még valami, amit tudnod kell… A sötétség megérezte az ereklyéket és hamarosan elküldi majd értük a legveszélyesebb gyilkosát. Van rá némi esély, hogy megelőzöd őt, ám sokkal valószínűbb, hogy harcolnod kell majd vele!

- Miért olyan fontosak számukra a gyöngyök?

- Bár istennőnket a démonok legyőzőjeként tisztelitek, mégis, csak ritka bolygóállások alkalmával képes avatárként megtestesülni és közvetlenül beavatkozni a világotokban. Hosszú eonokkal ezelőtt alkotta meg a gyöngyöket azzal a céllal, hogy a segítségükkel egyedül is megvédhessétek magatokat. Ha a démonoknak sikerül megkaparintaniuk és elpusztítaniuk őket, akkor esélyetek sem marad a túlélésre.

– Azt mondtad, hogy erős szövetségeseim lesznek majd.

- Ott, ahová küldelek téged, lehetőséged lesz összeszedni egy kisebb, ütőképes csapatot. Ha elég meggyőzőnek és talpraesettnek bizonyulsz, akkor felsorakoznak majd mögéd, ezzel pedig nagyban javíthatod az esélyeidet. Bárhogyan lesz is, egy dolog biztos: nem fogtok mindannyian célhoz érni!

- A halálom esélyét is kiszámoltátok már? – kérdeztem cinikus éllel a hangomban, végül azonban, látván angyalom szenvtelen arckifejezését, csak fáradtan legyintettem.

- Most már ideje mennetek. Azt tanácsolom, hogy fogd meg a kezüket!

 

Észrevettem, hogy a fejvadász és a papnő szürkén lángoló asztrálteste is mellettem magasodik már, én pedig sietve követtem szellemi vezetőm utasítását. Mivel nem volt már mit mondanom neki, csak némán bólintottam.

 

Az árnyakból szőtt világ lassan darabjaira hullott körülöttünk, mi pedig újra zuhanni kezdtünk. 

Annyi időm maradt csupán, hogy a lány mellé perdüljek, mert a következő pillanatban olvadt fém forró cseppjei kezdtek záporozni az égből. Szorosan átöleltem őt, hogy minél kisebb felületet nyújtsunk a sisteregve hulló, halálos esőnek, ám – szerencsénkre – a pajzsa kiállta a próbát. Láttam, hogy Wulfgar elkapja Goarm csuklóját, a körülöttük fodrozódni látszó levegő pedig arra utalt, hogy az öreg, maradék energiáját felhasználva, egy telekinetikus védőpajzsot emelt a fejük fölé. A robbanás füstje gyorsan eloszlott és szomorú látvány tárult a szemünk elé.

 

Teremtményem egész felsőteste megsemmisült a robbanásban. Az egyik lábával tett még egy bizonytalan lépést előre, azután megadta magát a sorsnak és lassan oldalra dőlt, majd döngve a földbe csapódott.

 

Szerencsére a detonáció időlegesen megtisztította az utat előttünk és így gyorsan sikerült elérnünk bekerített seregünk egyre fogyatkozó szigetét. A katonák látták, hogy kik vagyunk és az őket vezénylő, fiatal százados intésére, sietve utat nyitottak nekünk. Ahogy beléptünk, a pajzsfal szorosan összezárt mögöttünk, én pedig, lélegzetvételnyi időhöz jutva, végre felmérhettem a csata alakulását.

 

- Királyunk? – fordultam reménykedve a századoshoz, ám ő, válasz helyett csak szomorúan megrázta a fejét.

- A nemesek és tisztjeink nagy része is odalett…

 

Ekkor pillantottuk meg a fekete ködöt, amely az ellenfelünk sorai között tombolt. A démonurak irányából, gyűrű alakban terjeszkedett és villámgyorsan hömpölygött felénk. Akit megérintett, az sikítva omlott porrá, én pedig keserűen nyugtáztam a tényt, hogy ellenfelünk a saját katonái életét sem kíméli. A céljuk immáron nem a győzelem volt, hanem az, hogy elpusztítsanak minket.

 

Mindannyian számot vetettünk az életünkkel, ám a felénk rohanó, háborgó, fekete hullámok hirtelen megtörtek egy láthatatlan falon, amely arcvonalunk előtt egy lábnyival materializálódott. Rögtön megéreztem a mágia forrását és egy pillanattal később már meg is pillantottam őt.

 

Egy fiatal papnő volt az, aki megpróbálta elodázni a végzetünket. A bájos, szinte kislányosan finom arcvonások láttán úgy sejtettem, hogy nemrég eshetett csak át a beavatási szertartáson. Hófehér hajának vastag fonatai kibomlottak és a mágia gerjesztette, statikus töltés hatására megvadult kígyókként vonaglottak a feje körül. A tekintete most hideg volt és fekete, akár a gleccsertavak tükre csillagtalan éjszakákon, ő pedig félig öntudatlan állapotában, a sötét anya hatalmának földi megtestesülésévé vált egy időre.

 

Tekintetem megrebbent, ahogy tudatosult bennem, hogy túlságosan belefeledkeztem a nem mindennapi látványba. A tapasztalatlan lány számára még kimerítő volt egy ilyen komoly varázslat, asztráltestének tündöklő ragyogása pedig lassan halványulni kezdett a köztes dimenzióban. Ezzel egyidőben az erőtér is veszített méretéből, harsány lüktetése pedig gyönge vibrálássá szelídült, ahogy a reá tapadó eleven, fekete massza elkezdte falni az őt tápláló energiát.

 

Utolsó csepp manámat is elhasználtam már és láttam, hogy mesterem a saját életidejét áldozza fel abbéli igyekezetében, hogy fenntartsa a gyorsan gyengülő kupolát. Néhány katonánk máris a védelmen kívül rekedt, én pedig kapkodva kerestem a kiutat szorult helyzetünkből, amikor hirtelen Aleysia karcsú, ébenfekete testének körvonalai bontakoztak ki lelki szemeim előtt. Lassan felém nyújtotta a kezét, az elmémben felcsendülő hang pedig halk volt és határozott:

 

- Mennünk kell, most!

- A többiek nélkül soha!

 

Tudtam, hogy mire készül és annyi időm maradt csupán, hogy megragadjam a mellettem álló Synca csuklóját. Láttam, ahogy angyalom széttárja acélkék szárnyait és még éreztem a derékövemre hátulról ráfonódó, vékony ujjakat, amikor meglódult velem a világ. A zuhanás érzését egy erőteljes rántás követte, ahogy testemről lehulltak az anyagi világ bilincsei.

 

Furcsa, szürke dimenzióban találtam magam és olyan érzésem támadt, mintha egy hal domború szemlencséjén keresztül figyelném az odaát folyó eseményeket. Három karcsú, füstszerű árny magasodott mellettem, a bizonyosság szülte hatalom pedig rögtön arcvonásokkal és testtel ruházta fel az egyiküket. Synca volt az és rögtön elértette tekintetem értő villanását. Biztonságos menedékünkből együtt figyeltük, ahogy az erőtér összeomlik, a fekete köd pedig mindent és mindenkit elpusztít odaát. Tehetetlen düh ébredt szívemben, ám az érzés, amilyen hirtelen támadt, olyan gyorsan tova is tűnt. Ismerős arcokat láttam, akik egy hófehér energiaörvény mentén törnek előre, hogy azután beleolvadjanak ebbe a jótékony tudatfolyamba. Tisztán tapintható volt a belőle áradó szeretetet, ezzel egyidőben pedig a túloldalon kavargó sötét massza dühösen megremegett.

 

Angyalom szenvtelen arckifejezéssel szemlélte az eseményeket és egyelőre némaságba burkolózott, ám én sejtettem, hogy lélekben már felkészült a kérdésemre. Úgy döntöttem, hogy nem várakoztatom őt tovább.

 

- Miért kellett meghalniuk? Miért nem hozhattam őket magammal?

- Mindent kockára tettetek ebben a csatában, ám ez a küzdelem sokkal magasabb szinteken folyik, mint azt képzelnéd. Igen, rengeteg jó ember pusztult ma el, de tudnod kell, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Mindannyiuk lelke megdicsőült, ennek a szentségnek az ereje pedig minket táplál ideát.

- Egy terv… nyögtem, a hirtelen belém hasító bizonyosság döbbent zöngéivel a hangomban. – Van egy tervetek, nem igaz?

 

Szája sarkában elmélyültek a ráncok és megesküdtem volna rá, hogy mosolyog, ahogy a távolabbi, füstszerű árny felé intett a fejével.

 

- Ne mondd, hogy eddig nem tűnt fel neked, az a titokzatos harmadik személy!

 

Sietve idéztem fel magamban bukásunk dicstelen képeit, ezzel egyidőben pedig újra érezni véltem a derékövemre fonódó, finom ujjak érintését. Hirtelen villámcsapásként hasított belém a felismerés:

 

Alea-Mithra fiatal papnője az! Neki is sikerült kijutnia a csapdából!

 

 

A lassan oszladozó füst kesernyés páráján át is láttam, hogy Alea-Mithra, megérezvén szorongatott helyzetünket, hét arkangyalt küldött a megsegítésünkre. Lélekesszenciájuk ragyogása lassan halványult el, ahogy energiáik fizikai testté sűrűsödtek és hamarosan már hús-vér valójukban álltak előttünk.

 

Nyolc láb magasak voltak, egész testüket beborító, arany színben izzó vértjeik vékony szelvényei pedig zizegve csúsztak el egymáson, hogy végül tökéletesen idomuljanak a testükhöz. Kezükben embernyi hosszúságú, kétkezes pallosok anyagiasultak, melyeknek szemkápráztató ragyogása a nap fényével vetekedett. Sietve ék alakba rendeződtek, az élen álló, legmagasabb alak pedig zümmögő fegyverét fél kézzel, vízszintesen tartva, jókora félkörívet rajzolt maga elé, a levegőbe. Páncélján fehéren izzottak fel a szent szimbólumok, hangja pedig olyan volt, akár a föld haragos morajlása, ahogy elbődült:

 

- PUSZTITSÁTOK EL A LELKÜKET IS!!!

 

Az ellenség elérkezettnek látta az időt arra, hogy bevesse tartalékait. Mi sem voltunk restek mozgósítani maradék energiánkat és hamarosan öldöklő harc vette kezdetét. A pártütő hadai még számosabbak voltak, ám az angyalok jelenléte erőt öntött a megfáradt karokba és bátorságot csepegtetett a csüggedő szívekbe. Az égiek tollpiheként szórták szét az ellent, a sötétség pedig lassan visszaszorult, míg végül, súlyos áldozatok árán, a széleken is sikerült előretörnünk. Már úgy tűnt, hogy közel a diadal, amikor, váratlan dolog történt.

 

Az élen vitézkedő arkangyalok hirtelen megtorpantak, mintha csak gyökeret eresztettek volna a földbe. Harmadik szememmel érzékeltem, hogy sötét füstkígyók remegő testei nyúlnak ki a földből és csontroppantó erővel fonódnak az égi entitások bokái köré, ezzel tétlenségre kárhoztatva őket. Szinte azonnal zavar támadt katonáink soraiban és magaslatunkról láttam, hogy az ellenség megmaradt mágusai és a nemeseik bőrébe bújt démonok is sietve törnek az irányukba.

 

- Segítenünk kell nekik, különben lemészárolják őket!

 

Mesterem egyetértően mordult fel, majd sietve hosszú ezüstös szálakra felfűzött rúnakövek füzérjeit halászta elő utazózsákja mélyéről. Három volt belőlük, melyekből egyet megtartott magának a másik kettőt pedig Goarm és az én kezembe nyomta.

 

- Mi az ördög?! – hördült fel a renegát bérgyilkos, ahogy megérezte a varázstárgyakból áradó, bőrét bizsergető energiákat.

- Istennőnk mágia semlegesítő rúnakövei – szolgált sietve magyarázattal az öreg. – Oda fogunk teleportálni, úgyhogy, gyorsan fogjátok meg a karomat…

- Majd én – vágtam sietve a szavába és kedvtelve villantottam fel neki az ujjamon csillogó, új szerzeményemet. – Úgyis ki akartam próbálni a gyűrűmet!

- Mégis, mi a fene történt velük? – intett néhai testőröm az aranypáncélos entitások körül kialakult kavarodás irányába.

 

Éreztem, hogy Synca megragadta a derékövemet, Wulfgar és Goarm pedig a kezembe kapaszkodott.

 

- Elástak ott néhány szentségtelen ereklyét – morogtam, majd szememet lehunyva az angyalokra összpontosítottam. Mágiám szinte azonnal megfogant és éreztem, ahogy a dimenzió kifordul a sarkaiból…

 

***

 

Siettünk, amennyire csak tudtunk, de így is, majdnem késve érkeztünk. Három arkangyal már holtan, lándzsáktól átütött testtel haldoklott, fehéren ragyogó vérük elkeveredett a démonok fekete testnedveivel. A legmagasabb rangú, Systael és három másik társa azonban még állta a sarat. Lábaik előtt hullákból álló halmok emelkedtek, eleven kardjaik pedig ellenség után kutatva, zümmögve pásztáztak körbe.

 

Egy pikkelyes bőrű, kormossá égett testű, borjú méretű démon rontott rám a fájdalomtól őrjöngve. Varázslatom nyomán hirtelen megsűrűsödött körülöttem a levegő, majd kurta intésemre az energia lesújtott a szörnyetegre. Tompa koppanás, majd reccsenés hallatszott és a fenevad törött gerinccel, pörögve messzire repült.

 

Láttam, hogy Goarm mágikus dobótőreit használja. A könnyű pengék hajszálpontosan találtak célba, majd egy minutummal később már szisszenve fordultak ki az eleven sebekből, hogy újdonsült gazdájuk kezébe röppenjenek. Elégedetten nyugtáztam a tényt, hogy társam hallgatott a jó szóra és használja a formulámat, mert az áldozatok teste hirtelen felfúvódott, majd nedves reccsenéssel robbant véres cafatokra. Synca, a vérébe ivódott, könnyed mozdulatokkal forgatta ikerpengéit. Érintése nyomán vörös bélyeg izzott fel áldozatai bőrén, majd testük hirtelen parázslani kezdett, hogy azután forró salakká hulljon szét. Nem tellett sok időbe, hogy az égiek közelébe jussunk.

 

Dobásunk pontos volt és a rúnakő füzérek az angyalok felé hullottak. Szemük értőn villant, mintha csak sejtették volna, hogy mire készülünk és hatalmas csapással tisztították meg a teret maguk körül, majd magasan felnyúlva sikerült megkaparintaniuk az ereklyéket. Már csak hárman maradtak és néztem, ahogy keblükre szorítják a hirtelen felizzó köveket, melyek nem kis meglepetésemre, szinte azonnal a vértjeikbe olvadtak. Dühös hördüléssel tépték el a testüket fogva tartó, sötét béklyókat és hátukat egymásnak vetve osztották tovább a halált.

 

Láttam, hogy arcvonalunk már felbomlott és bár ellenfelünk is komoly veszteségeket szenvedett, mégis sikerült bekerítenie minket. Kisebb csapattestekké szakadtunk szét, melyek most apró szigetek módjára dacoltak a fekete áradattal, mi pedig úgy döntöttünk, hogy a legnagyobb felé vesszük az irányt. Fájó szívvel használtam fel tartalék manámat és életre hívtam új gyűrűm hatalmát. A földre hajítottam az övemben rejtegetett ezüsttőrt és néztem, ahogy ropogva, fémes sikoly kíséretében elkezd növekedni. Csillogó hajtásokat sarjasztott a testéből és hamarosan már egy fémgólem magasodott előttünk. Gondolatban, afelé a csapat felé irányítottam, amely fölött a királyi zászló lengett, a többiek pedig elértették ki nem mondott szavaimat és sietve gyülekeztek a fenevad mögött.

 

A bestia véres ösvényt vágott maga előtt és már majdnem célhoz is értünk, amikor ragyogó, kékesfehér színű gömbvillám csapott le a monstrumra. Tudtam, hogy a démonurak már felfigyeltek a körülöttünk kialakuló kavarodásra, válaszuk pedig kemény volt és könyörtelen.

 

- A pajzsodat!!! – figyelmeztettem sietve Syncát épp abban a pillanatban, amikor a gólem teste eltűnt a vakító villanásban. 

Óvatosan ereszkedtünk le a lankás hegyoldalon, a síkságra érve pedig igyekeztünk arcvonalba felfejlődni.

 

A centrumban elhelyezkedő csapattestek zömét a király vértesei és a hűbérurak gyalogos katonái alkották. A balszárnyon lovagok és az alacsonyabb rangú nemesek verődtek össze, míg a jobbszárny törzsét rendünk lovasai és a királyi testőrség egy része alkotta.

 

A mágusok, varázslók és papnők is a gyalogság mögött gyülekeztek. Tartalék egységeink nem voltak ugyan, de felszereltség terén és képzettség tekintetében is mi voltunk előnyösebb helyzetben.

 

Ellenfelünk katonáinak a vértezete silányabb volt és mágusaik száma sem érte el a mieinkét, ám mintegy negyvenezer gyalogosuk maradt tartalékban, a fő csapattestük mögött.

 

A leginkább az zavart engem, hogy sehol sem láttam nyomát lovasságnak, viszont legalább kéttucatnyi, hatalmas, ponyvával borított társzekeret sorakoztattak fel mindkét szárnyukon. Akárhogy is próbálkoztam fürkésző varázslatokkal, egyik síkon sem sikerült a sátorlapok mögé néznem. Kétségeimet sietve osztottam meg mesteremmel is.

 

- Aggasztanak engem azok a hatalmas szekerek. Talán katonák rejtőznek a vászon alatt?

- Én sem tudok többet nálad, de most már kár ezen morfondíroznunk. Innen már nincs visszaút!

 

Mintha csak utolsó szavainak adnának nyomatékot, felharsantak a támadást jelző érckürtök.

 

A gyalogosok tömött sorai hosszú léptekkel indultak meg, ezzel egyidőben pedig a lovasság is mozgásba lendül. Egyelőre csak ügetésre fogták paripáikat, ám tudtam, hogy mindent elsöprő vágtájuk sem várat már sokat magára.

 

A varázstudókkal együtt végre én is munkához láttam. A papnők katonáinkat töltötték fel energiával és igyekeztek ideiglenes védőpajzsot vonni köréjük, míg a mágusok különféle ártó varázslatokkal bombázták az ellenség sorait.

 

A hirtelen megsűrűsödő, fekete fellegekből most kékesfehér színű energiakisülések csapódtak a földbe és – kezdetben legalábbis – jelentős veszteségeket okoztak a lázadók sorai között. Egy pillanatra elbűvöltek engem az ég és a talaj között sisteregve táncoló energiaívek, ahogy erőteljes fényükkel, természetfeletti ragyogásba vonták a csatamezőt.

 

Sajnos, az ellen varázslói is gyorsan reagáltak és sietve mágia-semlegesítő porfelhőt kavartak, mely azután a magasba jutva könnyedén hatástalanította villámaink erejének nagy részét. A harsány fényeket most baljós derengés váltotta föl és hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt.

 

Lovasságunk eléggé elszakadt a gyalogságunktól és mindent elsöprő rohamukkal már majdnem elérték az ellent, amikor történt valami…

 

A társzekerek ponyvái hirtelen fellebbentek és ocsmány kreatúrák kezdtek el lefelé özönleni a fából ácsolt alkalmatosságokról. Méretük egy kisebbfajta lóéval vetekedett, ám külsőleg sokkal inkább hasonlítottak valamiféle páncélos nagymacskára. Pikkellyel borított testük és vastag, hegyes tépőfogaik, szinte legyőzhetetlen ellenféllé tették őket. Azonnal belevetették magukat a harc sűrűjébe és számtalan, dicső lovagunk veszítette életét ebben a váratlan, pusztító támadásban.

 

Az arcvonal, hamarosan egymással birkózó katonák, lovasok és fenevadak kaotikus forgatagává vált, így többé már nem használhattuk támadó jellegű varázslatainkat. Seregünk balszárnya lassan visszaszorult és hamarosan már a bekerítés réme fenyegetett minket.

 

A pikkellyel borított testű fenevadak egyre több lovagot szaggattak ízekre, vagy – ha a helyzet úgy hozta – egyszerűen csak a fogaik közé kapták és addig rázták őket, amíg az élet utolsó szikrája is el nem szállt belőlük. Egyedüli reményünk, már csak a jobbszárnyon vitézkedő elit alakulat és rendünk lovassága maradt. Most itt dúlt a legádázabb harc, a szemem előtt kibontakozó látvány pedig egyszerre volt felemelő és szívszorító is.

 

Katonáink, megérezvén a sorsfordító pillanat fontosságát, úgy döntöttek, hogy saját életidejüket áldozzák fel a lehetséges győzelem oltárán. Aurájuk most haragos, vörös színben lángolt, mozdulataik gyorsak, csapásaik pedig megkérdőjelezhetetlenek voltak. Könnyű tollpiheként forgatták súlyos, kétkezes pallosukat és ha reménytelen helyzetbe kerültek, akkor  két - három förtelmes teremtményt is magukkal vittek a túlvilágra. Hősiességünk nem is volt hiábavaló, mert hamarosan sikerült megközelíteniük az ellenséges tartalékok mögött várakozó mágusokat is.

 

- Most!!! – Wulfgar hangja túlharsogta a lecsapó villámok morajlását is, ahogy sietve maga köré gyűjtötte a megmaradt mágusokat. – Minden erőtökkel tápláljátok a varázslatomat és akkor, miénk lehet a győzelem!

 

A magam részéről mindent megtettem a siker érdekében és éreztem, ahogy a nyers mana rajtam keresztül előbb az öreg testébe, majd a kezében tartott apró, aranyfedeles könyvbe áramlik. Goarm és Synca is félelemmel vegyes tisztelettel figyelték a történéseket és biztos, ami biztos, készenlétben tartották a fegyvereiket.

 

A nagymester szájából most ropogva törtek elő az ősi, titokzatos igék. Hangja valószerűtlenül elmélyült, szemei pedig az olvasztott arany forró fényében ragyogtak. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha hangyák futkosnának a gerincem mentén, ahogy a levegő megsűrűsödött és vibrálni kezdett körülöttünk. Vakítóan fehér energiaörvények szaggatták szét a sötét viharfelhőket a fejünk felett, a lábunk alatt ébredő dübörgés pedig egyre vészjóslóbbá vált.

 

Az egymással birkózó emberek abbahagyták a dulakodást, sőt, még a fenevadak is meghunyászkodtak egy pillanatra, ahogy tudatalatti ösztöneik megsúgták nekik azt, hogy hamarosan az istenek erejének szikrái fognak manifesztálódni ebben a szürke árnyékvilágban.

 

Hét alkalommal hangzott fel a fülsiketítő, fémes döndülés, ahogy a roppant testek egymás után a földbe csapódtak. Érkezésük nyomán pusztító tűzviharok támadtak, amelyek gyűrű alakban terjeszkedtek egészen addig, amíg földanya hűvös érintése ki nem oltotta hevesen izzó lángjaikat. Emberek, lovak és démonok szénné égett testei hevertek szanaszét, a szemünk elé táruló látványtól pedig elakadt a lélegzetünk. 

Hajnalban azután újra mozgásba lendült az ármádia és délutánra elértük azt a lankás hegygerincet melynek túloldalán végtelennek tűnő, ködbe vesző lapály terült el. Az ellenség katonái apró, fekete hangyákként mozgolódtak a távolban és amikor jobban megerőltettem a szememet, a tiszti sátrak tetején lengedező, sötét zászlókat is sikerült kivennem. Hirtelen ötlettől vezérelve, apró bűbájt foganatosítottam és egy pillanatra meg is szédültem, ahogy látómezőm kitágult, szemem fókusza pedig élesebbé vált.

 

Olybá tűnt számomra, hogy felderítőink jól mérték fel az erőviszonyokat. Bár a sátrak számából ítélve, nagyjából százezres fős sereg táborozhatott odalent, ám annak katonái zömében egyszerű emberek voltak. Néztem, ahogy tüzeket szítanak és nehéz zsákokat hordanak a sátrakba. Csapzottak voltak és poros ruháik is elég megviseltnek tűntek számomra, ám mindezt az erőltetett menet számlájára írtam, amire valószínűleg a tisztek sarkallták őket. Láttam ugyan néhány kisebb, kutyára emlékeztető démont a táborban, ám ezek jórészt maradék csontokon rágódtak, vagy a közelükben elhaladókra acsarkodtak. Nézelődtem még egy ideig, ám mivel semmi gyanúsat nem láttam, úgy döntöttem, hogy megszakítom a kapcsolatot.

 

- Mit gondolsz? – morogta mesterem és éreztem, hogy a magasabb dimenziókban kutat rendellenességek után.

- Őszintén?

- Csak úgy, mint mindig!

- Nem tetszik nekem, hogy már nem árnyékolják le magukat a fürkésző mágiák elől. Vagy túl magabiztosak, vagy azt szeretnék, hogy mi essünk bele ebbe a csapdába.

- Én sem találtam semmit, de ennek így semmi értelme… – kontrázott az öreg és megdörzsölte fáradt szemeit. - Csak az alvilág urának lenne akkora ereje, hogy elrejtse előlünk minden mozdulatát.

- Így, vagy úgy, de hamarosan választ kapunk a kérdéseinkre! – dünnyögtem halkan, miközben tekintetemmel a végtelen lapályt fürkésztem.

 

***

 

A király éjszakába nyúló hadigyűlést tartott hevenyészve felállított sátrában. Minden seregtest vezetője képviseltette most magát, a káosz pedig – kezdetben legalábbis - nagyobb volt, mint amire számítottam. Minden nemes egyszerre próbált meg beszélni és már majdnem ölre mentek egymással, amikor, bizalmasai és testőrei társaságában végre Ryak is megérkezett. Az őrült lárma lassan alábbhagyott és minden tekintet várakozásteljesen szegeződött az uralkodóra, aki egy ideig némán tanulmányozta az asztalra kiterített, stratégiai térképet. Amikor végre megszólalt, hangjába már a magbiztosság zöngéi keveredtek:

 

- Felderítőink és a fürkészek által elmondottak alapján úgy vélem, hogy azonnal támadnunk kell!

 

Ezen mondata most még hangosabb vitát váltott ki és csak Wulfgar mágiával megerősített, dörgő hangja tudta lecsillapítani a kedélyeket.

 

- CSÖNDET!!!

 

A lárma megszűnt, mintha elvágták volna, a nagymester pedig egy, a királyra vetett, bocsánatkérő pillantást követően, sietve átvette a szót:

 

- Taktikai szempontból ez a hely ideális a védekezésre. A hegyszoros könnyen tartható, ám odalent be is keríthetnek minket, ráadásul nem tudjuk pontosan, hogy mióta táboroznak azon a lapályon. Talán csapdát állítottak nekünk és csak arra várnak hogy ostoba módon…

- Nem hittem volna, hogy a „Védelmezők” rendje ilyen nyúlszívű társaság! – nyögte Oryn, nem mindennapi bátorságról téve tanúbizonyságot. Kijelentése hallatán egyetértő morgás támadt a tisztek soraiban, majd ezen felbuzdulva, egy csillogóan kopasz fejű, hórihorgas gróf is megpróbált közbevágni:

- Alaposan kikémleltük őket és tudjuk, hogy csak szedett-vedett katonáik vannak, akik valószínűleg a veszély első jelére kereket oldanak majd.

- Így van, most kell támadnunk, amíg még gyengék! – harsant egy érces hang a hátsó sorokból és egy pillanatra látni véltem, a hozzá tartozó, tagbaszakadt, fekete szakállú, torzonborz fickót.

 

Már-már úgy tűnt, hogy újra általános zűrzavar veszi kezdetét, ám a király ismét közbelépett. Ezüstből kovácsolt tőre hangos koppanással, rezegve állapodott meg az asztal lapjában, odaszögezve a térképet is a gyalulatlan tölgyfából ácsolt alkalmatossághoz. A penge hegye pontosan az ellenség táborára mutatott.

 

- Ideje szembenéznünk a végzetünkkel, bár úgy hiszem, ez inkább ellenfeleink utolsó napja lesz majd! Hajnalban általános támadást indítunk!

 

***

 

Már pirkadat előtt talpon voltunk, én pedig szükségét éreztem annak, hogy az ütközet előtt ellássam a lányt néhány jó tanáccsal.

 

- Mindig maradj a közelemben és – ha egy mód van rá – próbáld megőrizni a hidegvéredet. Tudod, bölcs dolog, időnként felmérni a csata alakulását. Ha szusszanásnyi pihenőhöz jutsz…

- Értem, értem… – mondta a lány türelmetlenül, miközben igyekezett szorosabbra húzni mellvértjének a szíját. Nem nagyon boldogult a dologgal, ezért tettetett szemrehányással a hangjában felsóhajtott:

 

- Igazán segíthetnél nekem!

- Már azt hittem, sosem kérsz meg rá! – mondtam vigyorogva és sietve megigazítottam a lányon csálén álló holmit.

- Még nem harcoltam páncélban – mondta, majd a melle magasságában kíváncsian megkopogtatta a kemény fémet.

- Ne hagyd, hogy a csapások megüljenek rajtad. Ha látod, hogy el fognak találni, akkor igyekezz kifordulni, így a fegyver éle elcsúszik majd a védelmeden.

- Kedves, hogy aggódsz értem – súgta a fülembe, majd nekiállt, hogy megcsodálja magát az ágya mellett felállított, aranykeretes tükörben. Látta éledő zavaromat, ezért pajkosan rám kacsintott és sietve hozzátette még:

- Ígérem, egyszer meghálálom majd neked!

- Pontosan ettől félek – morogtam, ám nem tudtam palástolni a szám sarkában megbújó mosolyt sem.

 

Ebben a pillanatban harsantak fel a királyi kürtök gyülekezőre hívó, érces hangjai.