Novelláim...

bel_corma•  2012. augusztus 7. 07:38

Elveszett ártatlanság

Ambriel mélyeket lélegzett, így próbálta meg lecsillapítani hevesen dobogó szívét, kevés sikerrel. A boldogság forró érzése feszítette belülről, melybe azért leheletnyi aggodalom is vegyült. Boldog volt, hisz végre találkozhatott jövendőbeli kedvesével, ugyanakkor a félelem hűvös ujjai is megérintették. Félt, mert nem tudhatta, hogy egyetlen szerelme - kinek eddigi életét szentelte -, vajon elfogadja-e őt hitvesének?

A papnők persze ilyenkor mindig igyekeztek megnyugtatni. Elmesélték neki, hogy az első alkalom mennyire csodálatos érzés, és hogy milyen ritka az elutasítás. Ambriel a szíve mélyén tudta, hogy igazuk van. Ha tiszta a lelke, úgy minden tökéletes lesz. Akkor nem eshet bántódása. Még csak tizenöt tavaszt látott, ám ebből tíz azzal telt el, hogy felkészítsék őt a nászra. Mindent megtanítottak neki, amit csak lehetett, és most itt állt, a hosszú meditáció és az imák után lelkileg megtisztulva.

Hosszú, szőke haja a vállára omlott, orcái kipirultak, zöld szemei tükrében bágyadt táncot járt a fáklyák sárgás fénye. Testét könnyű, fehér selyem köntös takarta. A papnők most gyöngéden a vízzel teli medence lépcsőihez vezették. Nem ellenkezett. A tudata lassan, fokozatosan beszűkült. Még látta az izmos, bronzbőrű férfit, aki a medence közepén várakozott. Tudta, hogy őt várja...

Kábultan lépdelt lefelé a kortól megfeketedett lépcsőkön. Óvatosan ereszkedett a langyos vízbe, amely most lágyan simogatta hófehér bőrét. Kellemes érzés volt, megnyugtatta. Már nem félt. A derékig érő vízben lassan a férfihoz gázolt. Még látta a vakító, égszínkék szemeket, azután a férfi lágyan magához ölelte. Szorosan tartotta törékeny testét, majd...

Óvatosan, de határozottan a felszín alá nyomta őt! A víz most gyöngéden körbeölelte. Puha volt, csöndes, és... annyira békés! Olyan érzés volt, mintha időtlenül lebegne a dimenziók között, maga mögött hagyva a tér és az idő korlátait. Ott és akkor azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Azután...

Hirtelen tört rá a légszomj. Az életösztön (amiről azt gondolta, hogy már rég maga mögött hagyta) most vörös lángként lobban az agyában. Tomboló vére a fülében dübörgött, izmai pedig keményen megfeszültek, ahogy teste az éltető levegőért küzdött. Egyetlen apró korttyal is beérte volna! A férfi azonban keményen tartotta őt, közönyös arca, és hűvös, kék szemei most egykedvűen fodrozódtak, a víz locsogó hullámainak ritmusára. Aztán Ambriel már nem bírta tovább, és hatalmas lélegzetet vett. Öklendezni kezdett és teste görcsbe rándult, ahogy próbált megszabadulni a tüdejét megbénító víztől. Az újabb sóhajtás után a görcsök lassan alábbhagytak, és ő újra békésen lebegett.

Már nem volt miért küzdenie. Elmúlt a fájdalom, elmúlt a kín, és őt újra magához ölelte a békés semmi. A zajok lassan elhalkultak, a fáklyák lángjai pedig egyre halványabban pislákoltak tágra nyílt szemei előtt, majd... Hirtelen tért vissza a ragyogás, és ő újra látott. Látta a közönyös férfit, a halványan pislogó fáklyákat és a mosolygó papnőket is, azonban... Valami megváltozott.

A férfi kontúrjai most kéken derengtek, és a fáklyák lángjai is apró lidércek módjára táncoltak Ambriel szemei előtt. Azután rádöbbent. Látta az éltető energiákat, melyek ugyanúgy átszőtték a tárgyakat, mint ahogy ott dobogtak az emberek testében is! A sötéten fodrozódó áramlatok azonban a vízben voltak a legsűrűbbek. A leányban felizzott a düh, és érezte, ahogy roppant erők hajlanak az akarata alá. Ambriel hallotta a vízcseppek suttogását. Kérték őt, szinte könyörögtek neki, hogy pusztíthassanak. Ő pedig válaszolt a hívásukra. Szabadjára engedte a lelkében tomboló haragot...

***

A medence partján tért magához. Megdörzsölte lüktető halántékát, és lassan körülnézett. Tekintete megakadt a férfi holttestén, amely most arccal lefelé, békésen lebegett a medence vizében. A papnők már körülötte serénykedtek, és puha, meleg takarót terítettek remegő testére. Kába volt és fáradt, ajkai pedig kiszáradtak. Az egyik nő ezüstserleget kínált neki, amelyben aranyszínű, fűszeres illatú, forró ital gőzölgött. Ambriel elvette a serleget, és kérdőn nézett reá. Amaz mosolyogva bólintott, mire a lány óvatosan belekortyolt az italba. Keserű volt, mint az epe, és ő egy hajtásra megitta azt. Szeretett gyorsan túl lenni a kellemetlen dolgokon. Óvatosan a víztükör fölé hajolt...

Bár fölkészült a látványra, mégis meglepte az, amit látott. Egykor gyönyörű, szőke haja most sötétkéken, nedvesen és csapzottan hullott az arcába. Telt ajkai és szemei is sötétkék árnyalatot öltöttek. Lassan elmosolyodott. Szerelme, a vizek istene, végül mégis elfogadta őt menyasszonyának! Roppant elégedett volt, és tudta, hogy hamar megszokja majd új külsejét. Testét kellemes borzongás járta át, ahogy újra megcsodálta magát a vízben...

bel_corma•  2012. augusztus 6. 17:23

Lélektárs

A súlyos, fekete bőrbe kötött kódex a katedrális kőből faragott oltárán pihent. Aranyló fénnyel izzó, mágikus ábrák díszítették, amelyek - a megszokottól eltérő módon - folytonos változásban voltak. A fénylő szálak egymásba fonódtak, önmagukba csavarodtak, majd különváltak, hogy azután új szimbólumokká álljanak össze. Olyan volt az egész, akár egy lassú, hullámzó, varázslatos tánc. Ambriel feleszmélt és elszakította róluk a tekintetét. A mellette csöndben várakozó, vele egykorú, fehér boszorkányhoz fordult.

- Mire kell vigyáznom, ha... hogyha úgy döntök, hogy megteszem?
- Tudnod kell, hogy ha belekezdesz, akkor már nincs visszaút. A könyv nem engedi. Így vagy úgy, de végigviszi a varázslatot. Nem szabad ellene szegülnöd, mert abba akár bele is halhatsz. Fogadd el azt, hogy ő irányít téged, és akkor a változás gyors lesz és fájdalommentes. Az őrangyalod lelkét magadba zárnod… az bizony nem tréfa! Még valami... Tudnod kell, hogy a testedben csak egy lélek számára van hely, ezért... egymásba fogtok olvadni. Ne ijedj meg, ez könnyen megy majd, hiszen lélektársak vagytok! Születésed előtt még egységet alkottatok, és most csupán visszatértek ebbe a magasztos állapotba. Ez olyan lesz majd számodra, akár egy lelki beteljesülés. Eléred a tökéletesség állapotát, a gyönyör teli és abszolút teljességet...
- Részben... önmagam maradok majd?
- Igen, ugyanakkor... megszűnik majd benned a vágy, hogy önmagad légy. Rájössz majd arra, hogy sokkal nagyobb boldogság az, ha feloldódhatsz a másikban, mint az, ha csak önmagadra gondolsz. Ettől olyan csodálatos az egész; akkor már csak adni akarsz majd, és nem kapni. Ez a tökéletes boldogság... Tudom, hogy nagy lépés ez a számodra, de hidd el, megéri! Nem kell félned tőle, nővérem!
- Hogyan lép működésbe a varázslat? - Ambriel mélyeket lélegzett, erőt és bátorságot gyűjtött az előtte álló feladathoz.
- Csak meg kell érintened a könyvet, és... hagynod kell, hogy megtörténjen.

Ambriel lassan az oltárhoz lépett, és remegő ujjait a könyv bőrkötéses fedelére csúsztatta...

bel_corma•  2012. július 24. 14:05

Varázsló

Xerosz király birodalma hatalmas volt. Földjének keleti partját a végtelen óceán sós habjai ostromolták, nyugati határát pedig az irdatlan Köd-hegység hófödte bércei ölelték körbe. Kopár, sziklás vidék volt ez, gyér növényzettel és kis termetű, sovány vadakkal. A nap folyton szürke, hideg felhők mögé rejtőzött, az emberek szinte csak hírből ismerték az éltető meleget adó, égi tüneményt.

 

A király legkisebb fiát ez egy csöppet sem zavarta. Miért is zavarta volna, hiszen itt született, ezen a földön, és rövid élete során soha nem is hagyta el ezt a vidéket. Nem tudta, mi lehet a hegyek túloldalán, egészen addig a napig…

 

Hosszú ideje hajtották már a hópárducot. Felcsalta őket az örök hó birodalmába, a királyfit pedig magával ragadta apjától örökölt makacssága. Akarta a ragadozó bundáját! Egyszer  nyomát veszítették a gyönyörű macskának, de a kutyák végül szagot fogtak, - épp akkor, amikor már majdnem lemondtak a zsákmányról.

 

Derült, szélcsendes idő volt, és már a csúcs közelében jártak, amikor a pompás állat végképp eltűnt a szemük elől. A herceg esze azt súgta, hogy forduljanak vissza, ám a szíve – no meg a kíváncsisága mást diktált. Ott volt az ösvény, karnyújtásnyira, azon túl pedig… Látni akarta, mi van a királyság határán túl! Elérte a hegy gerincét, és a látványtól elakadt a lélegzete…

 

A hegyek lankáin túl határtalan síkság terült el, amely egészen a horizont pereméig húzódott, sőt… talán még azon is túl! Élénk zöld, édes illatú fűtenger hullámzott az enyhe szélben, és a nap… Igen, mélyarany színű, meleget adó napkorong mosolygott a ragyogó, kék égen! A herceg nem találta a szavakat, csak némán gyönyörködött a színes csodában. Soha életében nem látott még ehhez foghatót… Gyönyörű volt!

 

Másnap elérték a fővárost, ahol az ország uralkodója - nemesekhez illő módon - megvendégelte őket. A vacsora végeztével azután beszélgetésbe elegyedtek, és az ifjú nem bírta magában tartani a kérdést, amely már tegnap óta foglalkoztatta:

 

- Bölcs király vagy, mondd hát meg nekem: hogyan különbözhet egymástól ennyire a két birodalom?

Az öreg király kényelmesen hátradőlt a székében, és megsimogatta ezüstös szakállát.

 

- Tudnod kell azt, hogy apád egy hatalmas varázsló. Az ereje szinte határtalan, és ő arra használta ezt az erőt, hogy… megteremtse a saját álmát. Mindent szürkévé és szomorúvá változtatott az országában. Látom a szemedben a kimondatlan kérdést… Kíváncsi vagy rá, miért tette? Sajnálom, de nem tudom a választ… Őt kérdezd erről!

Sokáig beszélt még jelentéktelen dolgokról, - ám a megdöbbent királyfihoz már nemigen jutottak el a szavai. Az ifjú érezte, ahogy lassan meghalnak benne a színek…

 

Másnap reggel a két uralkodó búcsút vett egymástól, és a herceg – kíséretével együtt – hazafelé vette az irányt. A hosszú úton végig komor némaságba burkolózott…

***

Feldúltan rontott be a trónterembe, és köszöntés helyett éles hangon vonta kérdőre apját. Beszámolt neki a csodás birodalomról, és a másik király állításáról, mely szerint ő egy gonosz varázsló. A király türelmesen végighallgatta, csak azután szólalt meg. Hangja ridegen csengett:

- Igen fiam, varázsló vagyok, de… a szíved mélyén te is sejted, hogy mi az igazság, ugye? Az az ország túl szép ahhoz, hogy valóság legyen! Igen, a másik király szintén varázsló, csak… ő másmilyennek képzeli el a világot. Szebbnek, talán jobbnak is, de… attól az a világ még ugyanolyan hazug, mint az enyém!

- Minden ami körülvesz szemfényvesztés… - suttogta a herceg. – Nem akarok ilyen világban élni, - inkább… meghalok!
- Ahogy gondolod, fiam… Legyen, kívánságod szerint!


A varázsló halkan mormogott valamit, és a dimenziók vékony fátyla ropogva széthasadt. A trónterem közepén most egy lüktető, fekete lyuk tátongott. Fagyos, csontig hatoló hideg áradt belőle…

- Ez a kapu a halálba visz. Csak… át kell lépned rajta!

A herceg csillogó tekintete most megfakult. Némán lehajtotta a fejét…

- Valami ilyesmire számítottam! - nevetett az öreg, és kedélyesen megveregette a királyfi vállát. – Jól van fiam, helyes döntést hoztál… Meglásd, nemsokára belőled is hatalmas varázsló lesz!

 
1...121314