attivad blogja

Érik minden és forr a vér,
apró buborékok,
változol te is, változik a tér,
felállnak a nyomorékok,
elnyomás, háború,
magyar ellen magyar,
ketyeg az óra forr a vér,
élesedik az agyar.

Ötvenhat október
maroknyi fiatal,
kétezerhúsz október
új időket szaval,
akik ledöntöttek korszakot
s bálványokat,
megbecstelenítettek
jövőt s álmokat.

Érik a must, forr a bor,
változik lelkünk
változik a kor,

csak azt add meg Uram,
hogy ki bálványt újfent ledönt
maradjon meg annak
kit a szobrász majd megönt:
kitaszított szívű,
tiszta lelkű ember,
eleget tűrt kutya,
ki lánc nélkül hever.

József Attila fekszik,
a szív már nem veszekszik,
térkép van alatta,
s térképpel takarva,
Nagy-Magyarország véres
megyéi és krémes
habjai a folyóknak
- mint kakas a tojónak -
udvarolnak a testnek,
a szárszói estnek.

Sorompóra várni,
elvegyülten állni,
ha a vonat moccan
sóhajtani hosszan,
legyőzni a gyenge,
gyáva lelket s penge
hasítja le a félszet,
s a kész egészet
így hagyja a múltra,
a titokzatos útra.

Nyüzsög a sok szolga
hirtelen lett dolga,
fontoskodva végzik,
míg december vérzik,
de sosem fogják tudni
hogy muszáj megindulni,
ha az a hang búgja,
a vonat is csak súgja,
nincs már mire várni,
csak itt és most lezárni.

Kevés a szó,
a világ csúszik lefelé,
elfolyt a jó,
a szív már nem elég.

Hazug már minden
és önzőség száll
a mocskos füstben,
a hazug utcán.

Az emberség meghalt,
az állat szenved,
a növény pusztul,
a kétség benned

erős és vibrál,
félsz a nappaltól,
éjjel élsz mint a vad,
a szükség parancsol.

Kihal az ember,
kihal az állat,
az erős önző még húzza
nem érzi a vádat,

taposs az életben,
az égiek elbújtak,
nincsenek véletlen
csodák, elfogytak.

Pusztul a világ
közben a tények,
kosztümös babái,
fizetett fények,

fizetett igazság,
reklámarcú lányok,
megszállt a polip,
nyakkendős zsiványok,

senyved egy ország,
a banda nem ereszti,
fizess a közösbe
majd ő lefölözi.

Elpusztult egy ország,
Erét szívja féreg,
szegény Magyarország
mit tettek tevéled.

Egyszerűen, tisztán
ballagsz át az utcán.
Körülötted némán
összegyűlik néhány
simulékony vénlány.

Tudakolják titkod.

A titkod marad titok,
s én csak belül sírok,
mert tudom, mi az ármány:
elérhetetlen bálvány.

Lekéstelek, mint máskor,
rohantam, mint százszor,
egy pillanat voltál,
csak lélek-szivárvány,
eltűntél a Nappal,
te vándor cigánylány.

Mosolyogva hívtál,
hangod gurgulázott,
szoknyád csalfán libbent,
combod parolázott
éhes-kín szememmel,
keljfeljancsit játszott
lüktető eremmel.

Megkötöztél lopva,
elmém elorozva,
őrjöngök bibédért,
bolyhos kis csibédért,
lelked aranyáért,
cseresznye szádért.

Sosem érlek utol,
kavarogsz a széllel,
lelkem alá kapsz,
befújod láng-vérrel
vagy rubint ajkad szélén
a dermesztő dérrel.

Itt a tavasz, rápipálok,
kertben állva másvilágot
mögém dobom, nem kívánom,
egyszer élünk csak.

Kertem mélyén a sok túrás,
vakond koma előbújás,
a róka is új lyukat ás,
szívből éljünk csak.

Kerestem én fellegeket
elborító szép szemeket,
találtam csak szellemeket,
nem leszek már vak.

Megtaláltam kicsi múzsám,
kinek tetszik lelki mázsám,
örömét önti rám zsákszám,
rúzsos kis szavak.

Elillanj te bús komorság,
amíg élünk van vigasság,
pohár borban az igazság,
szeretet-falak

vesznek körül nem a bánat,
szeress te is jó pár százat,
a csók egészséggé válhat,
holnap jön vonat,

hozza nekem kicsi kincsem,
- kutya kedve jó a priccsen -,
tavasz nélküle már nincsen,
áldom sorsomat.