attivad blogja

Kötény

(novella)

 

I.

Józsi sohasem értett különösebben a labdához, nem is volt labdaérzéke. Ettől függetlenül mindig bevették a csapatba mert a grundon sohasem volt meg két egyenlő számú csapat.

Akkor aztán intettek Józsinak, hogy „igyekezz,mert mindjárt besötétedik”.

Józsi ilyenkor lelkesen vetette bele magát a játékba, nem volt eredendően ügyetlen, csak éppen nem tartozott a spílerek közé.

Persze a nagymenők néha csomót kötöttek a lábára, majmot csináltak belőle, de ez neki egy idő után már nem fájt. Azzal nyugtatgatta magát, hogy „ a jobbtól nem szégyen tanulni”.

Azért Józsinak voltak felvillanásai is . Amikor elkapta a gépszíj és belelovallta magát a szerencsétlenségébe akkor elkezdett dühödt bika módjára vagdalkozni. Nem nézett se istent se embert , csak fejleszegetten , fújtatva kergette a labdát. Akkor aztán volt olyan is ,hogy addig-addig strapálta magát amíg a pálya közepén le kellett ülnie és kifújnia magát.

A játék persze zavartalanul folyt tovább, Józsi feje felett pattogott a labda , néha mandínernek használták, néha kikerülték.

Olyan is akadt amikor Józsinak sikerült gólt lőnie . Olyankor szinte elnézést kérően baktatott a kezdőkörbe , míg a többiek hála gyanánt hangosan zríkálták: "nédd mán még róla is bepattan a labda" vagy „ne csináld már Józsi mert még elhiszed,hogy gólvágó vagy” meg ehhez hasonlók.

Szegény Józsi csak otthon, egyedül merte kihúzni magát és szája szélén finom mosollyal ábrándozott a történteken. Ilyenkor elégedettség töltötte el, büszkeség.

2.

Történt egyszer, hogy a helyi csapat, amely a megye III-ban volt nevezve, fennállásának 40.-ik évfordulójához érkezett.

A kiscsapat edzője egy kiérdemesült egykori NB I-es, válogatott csatár volt, immár hordó pocakkal, tekintélyes borhanggal, méteres aurával, tonnányi karizmával.

Az edző ( akit mindenki csak dongalábú mesternek hívott) megmozgatta valaha volt minden kapcsolatát és a hepehupás, libalegelőnek csúfolt hazai pályára megpróbált lecsábítani egy nevesebb csapatot, majd a meccs után amatőr művészekkel tűzdelt birkagulyás, tombola, tűzijáték, kivilágos-kivirradtig tánc volt a haditerv.

Ebben hathatós támaszra lelt a helyi erőkben, úgymint a polgármester, rendőrkapitány, jegyző triumvirátusában.

Fáradozását siker koronázta mert jött ám a hír sebesen, hogy kész van a paktum, jönnek a nagyágyúk.

Mindenki találgatta a füstös ,mállott falú kricsmiben, hogy vajon kik jönnek. A jól értesült postás direkte saját bennfentességére bazírozva kizárólagosan feles barackért volt hajlandó elhullajtani csipetnyi foszlányokat a nagy hírből.

Arra kényesen vigyázott, hogy a teljes igazság sose derüljön ki , hiszen akkor szétfoszlott volna az ő nimbusza, amire a „tudás hatalom” címkét ragasztotta.

 

Természetesen mindig volt fizetőképes kereslet a féltett információra, azonban aki fizetett és a pénzéért kapott is valamit azonnal ment kicserélni az infót egy másik reménybeli info-birtokossal , azonban keserű legyintéssel vette tudomásul, hogy cimborájától a saját információját hallotta vissza mert a hír már körbejárt.

A trükkös postás mindenkinek csak annyit mondott, hogy tizenegyen lesznek a csapatban és lesz köztük hét válogatott is.

Amikor a kocsma törzsközönsége rájött a turpisságra, megfogták a postást ,kikötötték a kocsma elé , kipeckelték a száját és addig itatták kútvízzel amíg rosszul nem lett és vagy felül vagy alul adta ki a sok drága , kicsalt nedűt.

Miután a kocsma népe megvolt a nemes bosszúval, ismét csak a hétvégi meccs volt a főtéma.

Senkit nem hagyott nyugodni az, hogy hátha van valami igazság a postás meséjében és hátha tényleg valami nagymenők jönnek a porfészekbe.

Visszamentek a postáshoz de az addigra már mérgezést kapott a kútvíztől és a biciklitartóhoz kiláncolva feküdt a porban a Szuszi kutya mellett akinek gazdája sörtombolát játszott a söntésnél, ami a népies elnevezése volt a „ ha a rövidet húzod fizetek” című játéknak, vagyis ha a csapos két gyufából eltalálta ,hogy melyik a rövidebb akkor kifizették a rendelést, ha pedig nem akkor ingyen ivott a vendég.

No de haladjunk tovább az eseményekkel.

Miután Szuszi kutya álmosan a földre huppant kecses porfelhőt csapva postásunk képébe, egyszer csak sebtiben belibbent a távírdából Ilonka (aki néha nem csak cél nélkül esett be a kocsma ajtaján) és fontoskodó ábrázattal félrehúzta a csapost.

 

Valamit súgott a fülébe amire a csapos ábrázata megnyúlt, szeme kikerekedett, arcát elöntötte a pír, homloka levedzeni kezdett és beleüvöltött a vegyesgyümölcs szagú, füstös éjszakába: „Ácsi emberek, ide figyelmezzetek !”  Mindenki kővé dermedt.

„ Idejön a Fradi”...- hörögte a két hosszú gyufával üzletszerűen átvert csapos és hozzá tette:

„ A kurva hétszentségit!”

Erre, mint a bolydult méhkas, megelevenedett az ivó, mindenki megrohanta a hírnököt egy fél keverttel a kezében, hogy bővebb szóra bírja.

A hírnök Ilonka nem akarta sokáig állni az ostromot , hiszen maga is zugivott a női mosdóban a távírda vaskos falai között, és engedett a csábításnak, sőt később még rendelt is a hír kontójára.

Mikor aztán elázott mint a palatető és kifecsegett mindent, még azt is amit nem tudott, varkocsba fonta a haját és felpeckelt orral, imbolygó járással kimasírozott az ivóból, mondván egy közszolga nem élhet mondén életet.

( Hazafelé az úton a kóbor kutyák messziről kiszagolták,hogy valami szesztartály közeleg és lehúzódtak az árokba, „jobb a biztonság” felhalmozott bölcsességével.)

A kocsmában közben forradalmi lett a hangulat.

Küldöttség alakult, hogy elindulnak a dongalábú vityillójához és kérdőre vonják a az ex-fenomént miféle varázslatot eszközölt a porfészek életébe.

Elindult a cipész, a borász, a váltóőr és a kocsikísérő, mind kiöregedett futballisták, hogy a honszeretettől és a szilvától fűtve kérdőre vonják a mestert.

 

 

Már jócskán tíz után járt az idő amikor bezörgettek az ablakon.

„ Elkotródj innét mert a sámfával peckelem ki a gigádat!”- hangzott a szoba mélyéről a borízű hang és hozzá egy öblös durrantás, ami még az ablaküvegen keresztül is házikolbászról árulkodott.

Azonban a parlamenterek nem tágítottak , a legbátrabb, a kocsikísérő régi ifjúkora legendás karmozdulatát előkapva (amiről híres is volt a szomszéd faluban amikor a díjbeszedőt elkergette és ezzel a mozdulattal mutatott utat néki a távolsági buszhoz) imígyen szólt:

 

„Nem úgy van az mester, gyűjjék csak elő azt, viríccson hogy mifene nagy tisztesség esik a környéken, miféle extrában részesül a nép?” Majd kicsit halkabban, félénken hozzátette:”Tudunk ám mindent”.

Na, ezt kár volt.

Kivágódott az ablak , kihajolt az edző és a gallérjánál fogva berántotta a szobába a kísérőt, majd pedig ugyanazzal a lendülettel vissza is hajította az utcára.

„Eltakarodjatok innen szesztrógerek mert nekem aludnom, kell holnap tréninget tartok annak a sok falábúnak, nem járathatom le magam a régi cimboráim előtt.

Ha pedig tudni akarjátok, a Fradival fog játszani ez a selejt bagázs, életükben először és utoljára, nem akarok lebőgést, legalább a maccsból jöjjünk ki.”

A kocsikísérőben forrt a megtépázott legenda ezért még visszaállt és féltérden odakaffogta: „ Milyen mancsból, mancsa a medvének van, a focit csukában játsszák.”

 

Erre a borász akkora tockost adott neki a tarkójára, hogy tele lett a szája a föld porával amikor hozzájutott.

„Nem mancs te félember-félürge, hanem maccs, közte a tíz, érted te vadmarha, azt akarja a mester,hogy ne égjünk tízzel.”

De ezt a kísérő már nem hallotta, hanem békésen,úgy ahogy volt,elszunnyadt a a faluszéli porsivatagban, a mester háza előtt.

A küldöttség irány vissza, kivágódó kocsmaajtó, hirtelen felindulásból megrendelt feles-hegyek, és neki állt mesélni.

A kocsma népe leste az igét szájtátva, mint az etióp alultáplált a rizses-zsákot, és bár szerda lévén még messze volt a hirig, de már élezte a hangszálait a szombati meccsre.

Szerdától szombatig a porfészek felbuzdulva hagyott hátra mindent ami a hétköznapjához tartozott, munkát, asszonyt, kutyát, tv-t, autót, kártyát, zenegépet, - ebben a sorrendben- és kijárt a csapat edzéseire.

Bár az edzések nem vettek sok időt igénybe, mindössze másfélóra poroszkálás, néha törökülés és taktikai fejtágítás volt a program.  Azért az benne volt a levegőben, hogy a dongalábú megpróbál valami fineszt kieszelni az NB I aktuális éllovasa ellen.

A mester keze ügyében mindig ott volt egy fél liter kadar a pályaszélére felállított bádogasztalon és ahogy a Nap szítta az erejét a fejére kötött négycsücskös zsebkendőn keresztül úgy pótolta ő az energiát a kadarral. Arra vigyázott, hogy még ültében se sokat mozogjon.

Viszont a hangját kieresztette cudarul, mert akik körülötte álltak úgy rebbentek szét mint a tanúk a közúti balesetnél.

Volt ott katenaccsó ,WM-rendszer, egycsatáros játék, lestaktika, kontra-játék, de semmi se ment úgy a regimentnek ahogy kellett volna.

A mester borúsan vonta össze a szemöldökét: „ Nem lesz ez így jó basszátok meg. Nektek se erőnlétetek, se eszetek, se labdaérzéketek, egyáltalán mit kerestek ti a futballpálya környékén?"

A lehajtott fejű, kifáradt, meggyötört, önbizalmát vesztett társulat zavartan, zihálva nézte a kopott füvet, az eget, a miegymást.

Egyszer csak egy vékony hang szólalt meg a hátsó sorból: „Mester, mi nem a Fradi ellen akarunk bizonyítani, jó nekünk a XXIII. kerületi Tanítók is.”

Erre a mester felnézett a mélabúból, szeme olyan volt mint a célkeresztbe került orrszarvúé - lemondó és összegző - és kezébe temette a fejét.

„Menjetek, majd csak lesz valahogy, igyekezzetek a meccsig józanok maradni, aztán majd meglátjuk. Kár ide minden.”

Azért még utoljára felállt az asztaltól becammogott a tizenhatosra, letett három labdát egymástól egy méterre és komótosan mindegyiket a felső kapufára lőtte.

Ezzel szélnek eresztette a gárdát, befejezte az edzést, - pedig még csak csütörtök volt ,- és hazament aludni mert fájt a feje a kadartól.

Másnap , pénteken, a mester nehéz fejjel elindult a Fradi edzőjéhez egy kis baráti csevejre.

Régi harcostársak voltak, megjártak sok olimpiát, túrát, ledumált meccseket.

„ Hát idefigyelj Rudikám, - kezdte a dongalábú - van itt ez a kis közösség, lábuk olyan mint a tűzifa, agyuk mint a biliárdgolyó, pályájuk mint az aknamező, életük mint a pokol. Csináljunk már valamit egykomám.”

 

Az edző egyből értett a szóból, csak kurtán ennyit felelt: „Mondjad Sunyi (mert ez volt a dongalábú beceneve) mennyit akarsz?”

"Hát szépöcsém én nem is tudom. Abból induljunk ki ,hogy itt negyvenéves a csapat, népünnepély lesz utána, tűzijáték, fogadás, ereszd el a hajam. Ezt kitömve nem nagyon lehet élvezni.”- morfondírozott a dongalábú.

„Akkor elég lesz a három?”- kérdezte a Fradi edzője.

A donga felfortyant: „Ne csináld ezt velem Rudi, nekem itt van lakásom, ingyen fröccsöm, kőművesem, én már beilleszkedtem ide. Azt tudom, hogy tőlünk akkor se fog nektek senki gólt rúgni, ha hetven méteres lesz a kaputok ezért azt kérem, hogy ti se rúgjatok. Legyen iksz.  Legyen null-null.”

„Ne csináld, Sunyi"  -méltatlankodott a Fradi-edző , " az emberek nem egy gólszegény meccset akarnak látni a népünnepélyen, hanem legalább egy 6:6-os döntetlent, az az igazi hepaj.”

A dongának nem tetszett az ötlet: „Ne akard ezt Rudikám, ezek itt már attól fosnak, hogy cipőt kell húzniuk, legszívesebben az öltözőben játszanák le a meccset. Se tehetségük, se szorgalmuk, se rafinéria, se erőnlét. El se jutnak a kaputokig. De ha a nép látja, hogy kín-keservvel kiizzadják az ikszet akkor lesz ám nemzeti hős, meg életre szóló diadal!”

"Jól van Sunyi, legyen úgy ahogy akarod, - enyhült meg a Rudi , "majd szólok a fiúknak, hogy visszafelé játsszanak, meg lődözzék a labdákat az égbe, meg látsszon az arcukon az akarás. Szerintem ezért sok vámbalhét kell még nekik elintéznem. Na isten isten.” -nyújtotta poharát koccintásra az edző .

 

 

A dongalábú megkönnyebbülten hajtotta aznap álomra a fejét.

Amíg az edző a menekülésről tárgyalt a csapat nagy része, mintegy heten, - kihasználva az edzés szünnapot -, elindultak egy kis tivornyára.

Betértek a „Kimaradás” büfébe, ahol élénken vitatták a szombati meccs esélyeit.

Volt aki azt mondta, hogy életük legjobb formájával kihozhatják az ikszet.

Más azt mondta, hagyjuk a picsába a meccset, igyunk, majd a Sárszentmellék ellen legyünk királyok a jövő héten. Ahogy fogyott a sör, úgy kívánkozott a menü is a gyomrokba, ezért egyöntetűen megszavazták, hogy hortobágyi palacsintával fojtják le az alkohol hatását.

Meg is érkezett a mennyei étek, mindenki mint a farkas vetette rá magát a kosztra, tunkoltak , szürcsöltek, még a tányért is kinyalták.

Fizettek és békével aludni tértek, mert fő a fegyelem így meccs előtt, és ezt az asszony is megtanulta aznap éjjel a hitvesi ágyban.

Csakhogy eljött a hajnal és a másnap és a fiúkat meglepte a tarkafosás, a gyomorrontás, a bélhurut, a dögvész , az istenkáromlás., az ágynak esés, a magas láz, a lehúzott roletta.

Ugyanis nehéz úgy jót enni ha a dögkútról van a hús és a tejföl se aznapi.

A szombat reggel tíz óra üresen találta a hazai csapat öltözőjét, az a pár ifista akik a hét „nagyot” kiegészítették szerényen megbújtak a sarokban  és remegő szájszéllel tűrögették a mezt a nadrágba.

A hír hamar terjedt,  a mester semmin se csodálkozott, nem volt mérges, nem hadonászott, nem őrjöngött, lemondóan a kadarért nyúlt, majd az intézőt elküldte a szappangyárba, hogy aki éppen műszakban van jöjjön az öltözőbe, lehetőleg ne a kövérek.

3.

És most térjünk vissza Józsira.

Józsi , mint minden lokálpatrióta, természetesen a dolgok ütőerén tartotta a kezét és mivel nagy tisztelője volt a mesternek (még a „Labdarúgás 1974-es számai is megvoltak neki, a mester fényképeivel amint tizenegyest lő a bolgároknak) ezért egy cseppet sem habozott az edző elé penderülni és kérlelőre fogni:

„Drága mester, én nagyon megbízható vagyok, a grundon is mindig beválasztanak, alapember vagyok, bírom a strapát és van eredeti elgondolásom is.”

A mester végig nézett rajta, kortyolt egyet a kadarból és odabiggyesztette: „Felőlem. Csatár leszel, ott zavarsz a legkevésbé.”

Józsival megfordult a világ, úgy érezte magát mint Rita Hayworth a díjkiosztáson, ő a századik senki, a grund malacfigurája, a szánni való bolond, ő lesz a kezdőben a Fradi ellen….VAN ISTEN:!!!

Sebesen magára kapkodta a mezt és a csukát és az arcára erőltetett valamiféle természetességet, hogy „ez nekem kijár”.

Közben megérkeztek a gyári munkások akikre a körzeti megbízott és a jegyző közösen parancsolt rá, és elkezdtek öltözni.

Derék , tagbaszakadt, baltaagyú munkások voltak, feszült rajtuk a mez, vádlijuk kidagadt, szemük mint a bikáé, forrt a megalázottságtól.

Életükben csak akkor volt közük a gömbhöz és a taktikához amikor zsemlét kellett lopni a péktől.

4.

Kivonultak a pályára a csapatok.

A fradisták egymással beszélgettek, a bírót heccelték, a pálya talaján viccelődtek, majd megszakadtak a röhögéstől. Kidolgozott testű, villogó fogú, illatos mezű, fényes csukájú sztárok.

A helyi csapat úgy nézett ki mint a matrózok a Patyomkin páncélosban, szedett-vedett, zavart, lázadt lelkű, értetlen szemű,  „hogy kerülök én ide” kisugárzású csürhe.

A közönség ujjongott, rigmusolt, zajongott, skandálta a csapat nevét.

Elkezdődött a meccs.

A Fradi könnyedén adogatott, néha szándékosan luftot rúgtak, hogy az egyoldalú mezőnyfölény után a helyiek is labdához jussanak. De miután minden átadott kezdeményezés azzal ért véget, hogy valamelyik szappangyári munkás kirúgta a kerítésen kívülre a labdát, ezért az edzőjük fejbiccentésére (aki látta, hogy a helyi csapat saját magát égeti) taktikát váltottak és inkább egymás között passzolgattak a két tizenhatos között felvéve a „hű de karcos egy meccs ez " ábrázatot.

A közönségnek is feltűnt, hogy a Fradi úgy erőlködik, hogy még az ellenfélnél sincs a labda és gyanút fogott.

Elkezdte skandálni, hogy :”Bunda,bunda”.

A két edző pillantása talákozott és egy szemvillanásból megértették egymást.

A közönséget nem lehet becsapni. Itt valaminek történnie kell.

Eljött a 38.perc.

A Fradi edzője kihívta az oldalvonalhoz a balhátvédet és valamit súgott a fülébe.

Egy perc múlva az egyik szappangyári munkás ügyetlen beadását a Fradi védője csukafejessel juttatta a saját hálójába.

A nép tombolt, a szotyolahéj repkedett, teljes volt a zűrzavaros boldogság.

A szünetben a Fradi edzője odament a dongalábúhoz és a fülébe súgta: ”A hetvenedik percben majd kiegyenlítünk egy jogtalan tizenegyesből és ez lesz a ti erkölcsi győzelmetek” . A dongalábú mester hálásan ölelte át az edzőt, aki megpaskolta régi bajtársa vállát.

Az öltözőben még a szappangyári munkások is csak emelt hangon beszéltek egymással. Látszott, hogy magával ragadta őket a történtek heve, maguk se gondolták, hogy aznap délelőtt még ilyen sikerélményben lesz részük.

Bőszen tárgyalták a taktikát, ki kit fogjon, hogyan semlegesítsen.

A mester nem szólt egy szót sem, hagyta őket, hadd élvezzék ki a pillanatot. Lehet, hogy egy életre szóló erőt kapnak ebből a kilencven percből, még ha hamis is.

Elkezdődött a második félidő.

A fradisták néha annyira hangosan beszélték meg az üzleti ügyeiket, hogy ki tartozik kinek mennyivel, hogy az még az első sorokba is kihallatszott.

Tisztán lehetett hallani amint a középhátvéd elmeséli a jobb beknek azt a viccet ami arról szól, hogyan nevezik a nyakig begipszelt cigányt. A jobbhátvéd nem tudta, erre a társa rávágta : ”hát gipsy te hülye.”

A pályán lassan csordogáltak az események, a közönség boldog volt a nagyhírű ellenfél elleni vezetés okán, a csapat pedig szinte szárnyakat kapott és már kétszer egymás után is tudtak laposat passzolni egymáshoz.

Elérkezett a hetvenedik perc.

 

A Fradi jobbszélsője betört a tizenhatosra és profi mozdulattal elvágódott egy gyári munkás lábán.

A bíró azonnal benyelte a trükköt és a tizenegyes pontra mutatott.

A neves középcsatár higgadtan futott a labdának és úgy csavarta a hálóba, hogy a labda kipattanta hálótartó vasról.

A kapus mozdulni se tudott.

A közönség elhalkult, majd miután leülepedett benne, hogy az iksz nem egy rossz eredmény újra bíztatásba fogott.

Eseménytelen játékkal telt az idő , a Fradi bohóckodott , a kiscsapat, szenvedett,  mind a két csapat alig várta a megváltó hármas sípszót.

Elérkezett a kilencvenedik perc.

Az egyik ifista balhátvéd hosszú előrevágott labdát küldött a Fradi térfelére ami véletlenül éppen Józsi előtt ért földet.

Józsi felnézett , látta, hogy az őt kísérő hátvéd gúnyos mosollyal figyeli ahogy megpróbálja megszelídíteni a labdát. Amikor Józsi harmadszorra is csak nehezen bírt a játékszerrel odaszólt neki a válogatott hátvéd: „dobj rá egy takarót öreg ,hátha sikerül.”

Ez Józsiból kihozta minden eltékozolt lehetőségét, rosszul választott életútját, felesleges megalázásait, a kopott szobája falai között felgyülemlett dühét és erőből elgurította a hátvéd mellett a labdát, megkerülte őt majd egyenesen a kapu felé vette az irányt. Futás közben érzékelte, hogy senki sincs körülötte , egyedül törhet a kapura.

A nézőtér őrjöngött, a hangzavar leírhatatlan volt. A nézők Józsiban látták elrontott életük értelmét, a világ igazságosságát.

Józsi körül megállt az idő, öntudatlanul terelte a labdát a kapu felé és egyre közelebb került hozzá a kapus.

 

Már látta a feszült ábrázatot, a villogó szemeket, kivillanó fogsorát.

Már bent járt a tizenhatoson belül.

A kapus kirohant rá. Hadonászott a kezeivel, egyszerre hirtelen minden kedélyesség élet-halál harccá változott.

Egy az egy ellen, itt és most, te meg én.

Józsi nem mérlegelt,  elhúzta a kifutó kapus mellett a labdát és lőtt.

A labda kivágódott a kapufáról de újra Józsi elé került aki közben már túlfutott a kapuson is.

Nála volt a labda, egyedül állt az üres kapuval szemben 5 méterre , a kapus mögötte, már csak be kellene rúgni.

Józsi ott állt az üres kapuval szemben.

A kapus a tizenegyes pontnál elfeküdve, már feladta a harcot.

Józsi állt.

A tömeg sikított, vonyított, őrjöngött.

Józsi nem lőtt. De nem is gurított.

A kapus látta, hogy a csatár csak bambán nézi a kaput és nem csinál semmit.

Gyorsan feltápászkodott és párduc mozdulatokkal Józsi után vetette magát.

Józsi érezte  eljött az ő pillanata.

Megfordult a rárohanó kapussal szembe, egy leheletfinom elegáns mozdulattal elgurította a labdát a kapus lába között (mindezt a kaputól távolodva a tizenhatos vonala felé), majd a kapu irányába fordulva egyből kilőtte a jobb felső sarkot.

Az idő megállt.

Józsi térdre esett , a kapus négykézlábra, a tömeg önkívületben, a Fradi edzője kérdően nézett a dongalábúra és ekkor elkezdett esni az eső.

A bíró hármas sípszóval lefújta a meccset, a tömeg beözönlött a pályára, a mester letette a kadart, a fradisták összeröhögtek és legyintve kocogtak az öltözőbe.

Józsi ott térdelt a szakadó esőben , de csak pár másodpercig mert a csapattársak és a nézők letaglózták mint a bivalyt a vágóhídon és Józsi a kupac alján csak üveges tekintettel hagyta , hogy dögönyözzék, csókolgassák.

Másnap a kocsmát elkeresztelték „ Kötény”–re, és Józsi a porfészek díszpolgára lett.

Élete végéig ingyen ivott a csehóban és aki ismerte mind megsüvegelte.

Józsiból legenda lett pedig életében három gyerek után fizetett gyerektartást, adósságai voltak, nem vitte semmire, mégis ő volt a Józsi aki a Fradit megalázta.

Józsi a ránehezedő hajnalokon kiszakad a jelenből, visszaréved  arra a szombat délelőttre, állát a fejébe támasztja és ajkán finom mosollyal feltekint az égre és halkan csak annyit motyog: „Van isten”…

 

Vége