abormy blogja

Hatalmas uszadék fát dobál
Ide-oda az idő s a Duna
Rongyos,korhard,ostoba.

Én vagyok az ördög az isten
Nem érdekell mit mondanak a papok
Az ember maga mind kettő:
Tud aratni s vetni tavasz s ősz között
Etetni s kapni a jó és rossz közöt
De tür mert belűl nincs hatalmas űr.
De van a rosszindulat s a gőg
Ha azok kézenfogják egymást
Jó sem sül ki belőle
Hisz miért türné meg a másik töbjét
Ami neki persze sehol sincs
Követeli, vergődik érte s ha nem jő szép szóval
Felégeti a pusztát s az életeket mik már
Küzdöttek fogantatásuk óta.

De a szem meg a akad monjuk úgy
Isten vagy a mi torszülöteinken.
Ki a könyvek szerint undort fejtenek ki
Az emberek, s saját orcájuk foltján.
Azok a pici gyermekded szemek akik
Nem hibásak , az életígy tréfál
Úgy csodálkoznak rá e világra
S minden oyla nagy érdeklődés
nekik, mint a professzor mikroszkopja alatt
Milyen új élet születik
S mi nevezzük magunkat embernek
Mikor lesük a másikat, s örölünk ha neki rossz