aLarme blogja

Tenyeremben üveggolyó a lélek
Benne én és a képzelt teremtmények.
Az élet itt nyugágyba fektet
Elnézem mosolyogva a kertet
- A libbenő cigarettafüstön át.

Ott súlyos csöndeket virágzik a mályva,
Elhamvad égő csókokból rakott máglya
Nyirkos kis köveken kucorog a magány,
Lassan betemetik hűs illatú mohák
- Fűszálak hegyén lebeg a béke.

Faágon rezegnek zöldezüst tündérek
Repedezik szívemen a nyírfakéreg.
Nyárillatú viaszos héjakról Nap csöpög
Szememben szétfutnak káprázó fénykörök
- Tollas cifra ének gurul kacagva.

Mákgubóban hintázok magamnak háttal
Álmos meleg ölel össze a tájjal
Befordulsz az úton, halkan fütyörészel
Nem tudom, hoztál-e a kertbe vagy viszel.
- Csendesen bólogatnak a kerti virágok.

Holdfényt énekel magának a buja kert
Megremeg a rend, zúg egy polifón koncert
Tócsába hullott levélen úsznak a vágyak
Remegő sóhajok denevérszárnyon szállnak.
- Higanygyöngyök futnak szét ujjaim közül.

Minden csak káprázat, illúzió, álom
Amit smaragdlevelű borostyán átfon.
Daloló lélekkel ülök itt a kertben,
Egy kis üveggolyót tartok a kezemben
- És hallgatom, hogy kacagva nőnek a virágok.

Tudod-e milyen a fájdalom?
A benned sikoltó, égető,
lelkedet felemésztő erő?

Engednéd szabadító,
megváltó mindentfeledéssel,
kivágnád magadból tompa késsel.

Kiadnád magadból
Öklendve, okádva kínban
Szemétre vetnéd selyempapírban.

De nem szabadulhatsz tőle,
belédivódott örökre,
mint hullaszag boncoló kézbe.

Átkozódva sikálod lelked
Könnyben, mámorban, vádban,
Kételyben, dühben és önigazolásban.

Hiába keresel feloldozást,
Hasztalan minden, nem ereszt -
Míg végül, mint kígyóbőrt levedled.

Egyszer majd talán megrajzollak,

ha találok egy olyan tollat...

A szemedhez szikrázó kéket
veszek a meggyvágó tollából,
és mély, fényes feketéket
csillagtalan éjszakából.

Szád ívét, málnaízű mosolyt
rajzolok prizmán áttört parány
fénysugárból, és okos, komoly
szót lop rá elmédből a talány.

Ujjaid elegáns vonalát,
mint filigrán mintát a fában,
nevetésed rézszínű dallamát
görbe vonalként őrzi vásznam.

Egy fényes, színes buborék,
vékony filmréteg csak lényed.
Csupán felületi feszültség,
ami egyben tart még téged.

Káprázó, márványos hologram
kilopja tollamból a színeket,
s karcolok rendetlen sorokban
összetört borszínű szíveket.

Két madár vagyok
fentről nézem magam
fészken ülve látom, ahogy felettem szállok
villanydróton hintáznak a sebesült álmok
karikára hajtott láthatatlan világok
begyemben fáradt kavics
harsányan énekel

Vonatfüttyön ül
egy tékozló macska
apróvadak súlytalan szíve dübörög el
éles sínpáron halkan zötyögő közönnyel
míg hangtalan sikollyal két madár énekel
egy pókháló szálain
a szél gitárt penget.

Kék dombok fölött távol