aLarme blogja

Kék dombok fölött távol

A virágléptű Napsugár táncol.

A barna hajú Est elszalad,

Sötét, nehéz leplet hoznak

Nagy, fekete madarak.

Fekete bársonypalást az éj,

Rajta ezer ezüstcsengő zenél.

Lassan gurul a sápadt hold,

Mert megannyi álmot, sóhajt s csókot hord.

Zakatol, fut velem a vonat,

Sín vezeti, hát tudja az utat.

Meg-megdöccen, ha váltóhoz ér,

Így szalad velem, mint bennem a vér.

Csitít, ringat elúszó tájjal,

Szédülök menetiránynak háttal-

Arccal feléd, akit itt hagyok-

Menni, maradni is akarok.

Vár a világ, ahol új minden

Szín, fény és ember, és ahol nincsen

Szürke, kopott táj, unott járda,

Ismerős szomszédja, barátja.

Eddig e napokat hogy' vágytam!

Menni, élni, nevetni kívántam.

De most tükör nélküli keret-

A csodák között csak lebegek.

Szemeimen át a kép befut,

De a lelkemben mégsem hagy nyomot,

Mert szívem a peronon hagytam:

Integetve állt ott -elhagyottan.

Most is ott vár még. Vagy tán Nálad.

Szól bennem a kürt: Előre! Utánad!

Nélküled a szép se szép, se jó,

A világ beteg, üres, áruló.

Kopogó eső - táncoló cseppek

Hangja csak annyi, épp olyan csendes,

Mint az a sóhaj, borzongó, vágyó,

Két csókunk közt ajkaidra szálló.

Ablakon lefolyó fényes kis ér-

Hátamat simító könnyű tenyér-

Bomló hajamba fonódó ujjak-

Kopogó csendben téged akarlak...

Két erős válladon könyököl az élet:

A minden semmivé-az álom életté lett.

De a fejeden nem babér, csak árnyéka,

Szívedben édes bolondságok lábnyoma.

 

Törékeny ujjak közt remeg bátor szíved-

Helyére -tessék, itt van, az én szívem tedd.

S a tiéd bennem, mint holdfény eső után,

Ringatózik hársillatú nyári éjszakán.