Szonett szárnypróbálgatások

Kisiklott a szellem, mint penge éle,
megidézi elmúlt idők moraját.
Kakophónia, disszonáns, lett vége,
szellőlágy harmóniája tovaszállt.

Feketén tátong elkorhadó léte.
Hamvadó lélek, elhagyta otthonát.
Maga sem tudja átlép-e az éjbe?
Jeges a szél sikoltása odaát.

Bársonyos fényben fürdik még a nappal,
aranyló nyalábok végigsimítnak
a ringó mező friss virágain.

Meghinti hajnal gyöngyöző harmattal,
édesen felsóhajtó ős-áhítat
s új lét fakad a szív síkságain.

Szonettet írni nem lehet oly nehéz.
Néhány rímet kell csak fabrikálni,
jópár kép lehet itt is haláli.
Tizennégy sor után rááll már a kéz.

Középkori dallam nyomban kerekül,
költőnknek gyorsan bomlik a szárnya,
ahogy érez műve ritmusára,
verse költészet oltárára kerül.

De sorai közt elvész a balga!
Arra nem volt már meg a hatalma,
hogy alkotásának értelme legyen.

Nem talált érdemleges témára
első igaz éneke számára.
Máris szárnyaszegetten ül a gyepen.