Szonett szárnypróbálgatások

Húz be a levegő az ajtó alatt.

Olyan erős, néha a csillár is leng.

Fázom, cserepes ajkam fölfakadt,

és a szél egyre csak vadabbul zeng.

Vihar tombol a repedt üvegen túl,

de azon belül sincsen sohasem csend.

Bennem a harag túl gyorsan kigyúl,

te meg rám oly hamar emelsz kezet.

Esőben ázni nem lehet örökké!

Takarj be hát puha, rögös földdel,

hadd melegedjen végre át lelkem.

Vagy váljunk együtt üstökösökké,

nem törődve az alkonyi köddel,

s éjjelünkben talán újra fény terem.

Kisiklott a szellem, mint penge éle,
megidézi elmúlt idők moraját.
Kakophónia, disszonáns, lett vége,
szellőlágy harmóniája tovaszállt.

Feketén tátong elkorhadó léte.
Hamvadó lélek, elhagyta otthonát.
Maga sem tudja átlép-e az éjbe?
Jeges a szél sikoltása odaát.

Bársonyos fényben fürdik még a nappal,
aranyló nyalábok végigsimítnak
a ringó mező friss virágain.

Meghinti hajnal gyöngyöző harmattal,
édesen felsóhajtó ős-áhítat
s új lét fakad a szív síkságain.

Tengely fordul, csikorog a betonon 
négy kerék, mit hajt ízzó hajcsára, 
melyen évmilliók maradványa
folyik keresztül, mint vér tajgetoszon.

Hasító vasváz, vibrál a levegő.
Fordul az út vagy a vas az úton,
fém sikolya csúszik végig a múlton,
s mindazon, ami többé már nem jövő.

De szél csap az arcba s lemossa baját.
Nem fékezheti sebesség mámorát
józan ész, vagy bármílyen gyáva érv.

Elmosódó tájban, színes csík lelke
adrenalin fűtött álmot keresve,
úgy érzi, mostmár végleg hazaért.

Szonettet írni nem lehet oly nehéz.
Néhány rímet kell csak fabrikálni,
jópár kép lehet itt is haláli.
Tizennégy sor után rááll már a kéz.

Középkori dallam nyomban kerekül,
költőnknek gyorsan bomlik a szárnya,
ahogy érez műve ritmusára,
verse költészet oltárára kerül.

De sorai közt elvész a balga!
Arra nem volt már meg a hatalma,
hogy alkotásának értelme legyen.

Nem talált érdemleges témára
első igaz éneke számára.
Máris szárnyaszegetten ül a gyepen.