Agyszelepek...

Víg tavasz közelít,
vidító jeleit
érzi a halnépség,
csiszolja halpénzét.
Farsangra hangolva
kígyóz az angolna.
Víz alatt mi zizzen?
Händel-től „Vízizen”.
Résztvevő mind nevet,
túléltek zord telet,
gyűlik a bokréta,
hozza sok makréla.
Lepényhal sürögve
sügérnek segítne:
csalit húz madzagon
kukaccal gazdagon.
Nagy kalmár kiszolgál,
kérdezi: „Iszol már?”
 Ha polip mixerlány,
elfogy a porcelán.
Ajtónál viza ül,
rablóhal menekül,
övén hal nem szuka:
félelmes kancsuka.
Fogasra ruhatár
s rengeteg munka vár,
busásan megtérül,
ha párja mellé ül.
Neonhal világít,
plafonról nem tágít,
kárászra pikkelyek
fényekhez illenek.
Gőtehal versére
zenét írt vendége,
tintahal tollából
ömlik a szózápor.
Van, ki csak tátog itt,
szövegből mást gyanít;
ha szájról olvastok,
látszik sok odvas fog.
Nem mérték centivel,
mennyi a decibel,
narancshal hangja szép,
kivág egy laza C-t,
csikóhal vágtat ott,
nyergére rápakolt
féktelen pisztránghal,
küzd meg az istránggal.
Táncparkett telített,
nyüzsögnek heringek;
disc-jockey vágyálma:
jöhetne pár cápa!
Csukában keringő,
nem éppen rá illő,
csúszkálva táncolná:
egy-két-há... egy-két-há...
Kakukkhal most szót kér,
jelzi, hogy ponty éjfél,
még többre váróra
ráfoly a záróra...

Léthomokórám fordul a kézben,

lélek a bába sors születik,

szép vonalakban rajz a tenyéren,

életem ívét ő üzeni.

Szűz spirituszban gyűlik a minta,

még szivacsaggyal megtehetem,

kattog az inga, ritmusa ringat

serdül a testem felcsepered.

Fejben a gyémánt még csiszolódik,

épül a sármom, duzzad erőm,

bújik a mérték, hév szava lódít,

párom a vágyban szép szerető.

Társkeresésben nyílik az érték,

alkot a szellem nő a család,

új szerelemben szépül az érzék,

gyermekem arcán látom apám.

Életem ormán látszik a lényeg,

köd teli ösvény csak levezet,

friss levegőben tisztul a képem,

fűzfai vénám meghegyezem.

Serceg a cerka fontos a rajza,

i-re a pontot feltehetem,

harcban a kvarccal, küzdve a bajjal,

fordul előre évkerekem.

Hízik a dűne még üvegemben,

munka hevében test sebesül,

tetteim örvén megsüvegelnek,

sejtfalaimba vég települ.

Mély vonalakban ránc a tenyéren,

fényutam elfogy vár nyeremény,

fordul az óra isteni kézben

lelkem egy újabb szintre felér.

Sivatagi tájon

az élet szélén jár

húzza a mély

kötelét a léttel

két kézzel kap érte

minden lépte

imbolygó keringése

visszatér

nap körüli útra

újra gondolja a régent

marad az aki volt

csak csillag ki

nem talált

boltot az égen

üstökét csóválja

az élet szélén vár

sárgán villog a tovább

előtte

a vég gázol át mindenen

árnyakkal vívódik

nem edzett a célja

megtört

vakít a fehér bot

indul

cikázva sor(s)ol előre

gazdája elhagyja ott

jöhetne már cseppnyi jel

odaátra születni kell

újra

egy vérvörös hajnalon

nyálkás zsinórba

az élet szélén kapaszkodik

a test oázis

Az élet szélén járok

húz a mély

kötelet a léttel

két kézzel kap érte

minden léptem

imbolygó keringésem

visszatér

a napkörüli útra

újra gondolom a régent

maradok az aki vagyok

 csak csillag ki

nem talált

boltot az égen

az élet szélén várok

sárgán villog a tovább

előttem

a vég gázol át mindenen

árnyakkal vívódok

nem edzett a célom

megtörtem

vakít a fehér bot

indulok

cikázva sor(s)olok előre

de jöhetne már bármi jel

a túlpartra születni kell

újra

egy pirosló alkonyon

foszló zsinórba

az élet szélén kapaszkodom

Őseid árnya tűnik fel a puszta homályban,
vérvonaluk húz csíkot a rőt horizonton.
Áldozatuk nyújt intő példát földi világban,
ha tetteik hős lobogóit a mába kibontod:
 
Nem volt soha apánk Nimród fia?
szkíták lelt szarvasa: utópia?
Idegen kéz írta história;
hogy e népnek kell finn-ugornia.
Ez a föld a magyaroké!
Kézai vére vagyok én!
 
Térden tűrte egy halódó világ,
égi kéz napkeleti ostorát,
ifjú nyugalmat lelt Magor földjén,
székely sirat Tiszának holtközén.
Ez a föld a magyaroké!
Attila vére vagyok én!
 
Avar nyögte fehér lónak nyomát,
törvény és állam vasakaratát,
pogány, keresztény büszkén remélte,
otthont lelt a Kárpát-medencében.
Ez a föld a magyaroké!
Árpádok vére vagyok én!
 
Elhalt erős fának hímes ága,
nő vérén kelt a hon boldogsága,
Visegrád lett hármak szövetsége,
fénykor az ország belső békéje.
Ez a föld a magyaroké!
Anjouknak vére vagyok én!
 
Európa sötétben sakkozott,
csikó mént, erős bástyát áldozott,
de királyban gyűlt az összes erő,
s mattra festett minden ellenkezőt.
Ez a föld a magyaroké!
Hunyadi vére vagyok én!
 
Földemet kereszttel is megvédem,
jobb ágyamat kaszára cserélem,
elvetem Werbőczy új törvényét
arat a nép a halál örvényén.
Ez a föld a magyaroké!
Dózsának vére vagyok én!
 
Juhakolban farkasok szorongtak,
ordítva estek török toroknak,
országot védtek élve vagy halva
a túlerőnek nem volt hatalma.
Ez a föld a magyaroké!
Dobónak vére vagyok én!
 
Volt egy sziget a veszedelemben,
egy költött vadkan a rengetegben,
várat védett az asszonyi erő,
családfát gyűrűz a hőstemető.
Ez a föld a magyaroké!
Zrínyiek vére vagyok én!
.
.
 
Tépett zászló októberi szélben,
lélegzetet ad a népítélet,
forradalmat könnyez lusta világ,
vért tankolnak idegen banditák.
Ez a föld a magyaroké!
Nagy Imre vére vagyok én!
.
.
 
Hajszálerek telnek újra a végen,
fut Felvidék, becsobog Erdélybe,
Délvidék teste is Kárpátalja,
kettősség mi e hont összetartja!
Ez a föld a magyaroké!
Hazámnak vére vagyok én!