Agyszelepek...

Próbálok még eredeti lenni,

de folyton csak másolok,

már a génjeim is DNS-nyi,

múltból lopott sejtmagok.

Lehet új a nap alatt mondom, ha

kisüt a szolárium,

fejemben szűrt már a sok gondolat,

mint fénnyel telt átrium.

Tele még ihlettel, túl hatvanon,

megfércelem dalaim,

hogy mielőtt a mennybe baktatok,

üzenjek még valamit:

Írj tovább! – tollad mártsd bárhova is,

utókornak tintafolt,

s dönt majd róla, mit írtál, nyoma itt

kincs lesz vagy csak firka volt.

Kirobbanó formában a végtelen,

 a káosz elementáris, tűz a földdel szövetkező

 pokoli őskatedrális. Gravírozó meteorraj testük az égi

 vízhordó, lételemek szőtte pólyaként sír fel, a könny-sós

 kék bolygó. Cseppekben gügyög az élet, csillagos oltár keresztel,

ősök rakják oxigénjeid, s múltad jövődbe ereszt el. Merülsz-töltesz

 akkurátusan, pólusok közt ellentét feszül, s míg fényt adsz az értelemmel,

reményedbe hit települ. Társadban házra találhatsz, építőkő a szerelem, a malter

 a bizalom lesz, s otthont vakol a kényelem. Majd szíven szúr az idő és a végtelembe

 hullasz, s az utó dokkjába befut az emlékezés, az atlasz, már szűk, bakancsos

lelked útja párszor még visszatéved, emberöltők bánják, hogy a kékgömb      

fuldokol szürkében. Szaporodnak a bűn üstök, a fojtó füst feljebb

zavar, az egészből félelem lett, rozsdás a perióduscsavar.

Fellép-csőd káoszba vezet,

s várod már az Úr kezében:

működjön gyújtószerkezet.

 Edzésben Isten, duracél lesz.

Duruzsol a szívkandalló

vágyhasábok szikra fényén

irigy szemek siklanak ma

kotor ez a piszkavas nap

 ha a parázs lángra kap

öntudatlan égünk

vagy hamuvá szédül

viszonzott tűz nélkül

e naP látón szeret

de jár egy üzenet

s kimerülten eped

tovább

duruzsol a szívkandalló

vágyhasábok szikra fényén

hőn szerelmes szirénnek

gondol a talján ének

ölelten vezényel

lelkes etűdöket

kortalan bűvölet

pártengert gyűjtöget

tovább

duruzsol a szívkandalló

vágyhasábok szikra fényén

a Föld szaporábban dobban

ég csipkét a bokorra

isteni szív horgolja

megáll csak egy percre

hogy lényét átölelje

aztán világszerte

tovább

duruzsol a szívkandalló

vágyhasábok szikra fényén

Szórakozni jár a kaszás
a tömeg öltöztet,
átnéz balkáni csapatán
tenyerét dörzsölve.
Pán dübög izzadt falakból,
drogér(i)a tompít,
ifjú hév kelte haragtól
egy kézben kés ordít,
vak félsz gördít gyors lavinát,
dominó elvet él,
megszült fekete partiján
jól áll a szemfedél.
Lehelet száll, az utolsó,
talpalatnyi élet,
Párka lány kezében olló.
Emberek?! Ki végzett?
A halál jól szórakozott,
van kinek megérte?

Csak lámpafények játszottak a ködben,
csillogó aszfaltra lenézve,
bár ne tükröztek volna többet,
a felsiető angyalok könnyében.
 
Csak egy önfeledt est volt a Fonóban,
de végleg belegabalyodva,
hármat villant Morta ollója,
és a kék Styx fölött elvirágoztak.
 
Csak egy tánc volt a finálé döbbenet,
derékban letört ifjú ágak,
szorongó részvéttel körbevesz,
s imát leng a mécsesek kigyúlt lángja.
 
Csak egy csárdás, miből nincs visszalépés,
a közönség némán otthon vár,
egy lány nem érti hazatérvén
anyja miért öleli sokkal tovább.
 
Csak féktelen tánc volt, lóerők járták,
gördülő függöny lepelbe vált,
egy országként gyászol a Jászság,
s a madárlátta ifjúság messze száll...

(A novemberben, balesetben elhunyt 3 jászsági táncos emlékére.)