Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Sajnálom, bocsánatot kérek érte
Lonely_Wolf• 2021. november 4. 18:55 • olvasva: 285
Mindig is egy kicsit kívülállónak, elszigeteltnek éreztem magam a többi emberrel szemben. Gyerekként sokszor másnak tettettem magam, mint amilyen vagyok, így próbáltam megbirkózni azzal a ténnyel, hogy nem érzem magam közéjük tartozónak.
Keanu Reeves
Úgy érzem, hogy egy tű hegyén egyensúlyozgatok napról napra, miközben számtalan dologtól való félelem köt gúzsba. Nem tudom élvezni a "kilátást", mert annyi mindentől félek és rettegek.
Arra a már-már ősidőkbe vesző mondatra gondolok, hogy "Vajon, hol rontottam el?"
Nem vagyok különleges ebben legalábbis, hogy magam is felteszem ezt a kérdést. A baj pedig az, hogy számtalan lehetséges megállót tudnék felsorolni az életem eddig megélt szakaszából, amire és ahol azt mondatnám:"Itt ni!"
Tény(ek).
Noha tény, hogy ezek ellen vagy épp mellette, tudnék (ha akarnék) - de nem akarok - felsorolni dolgokat a védelmemben is. Ám..., van/lenne jelentősége?
Semmi. Semmi az égvilágon.
Szóval helyette nyaldosom a lelki gondjaim csendesen.
Próbálom azt mondogatna önmagamnak, hogy "Teher alatt nő a pálma!", de nyilván, ettől semmi sem lesz szintén jobb, vagy könnyebb. Sőt, talán inkább még kínosabbnak érzem.
Talán bennem van a hiba. Nem érzem magam a "rendszer" részének, sem töredékének, sem egészének. Egyáltalán nem érzem magam sehová valónak sem. Néha olyan, mintha kívülről szemlélném a dolgokat és érzek némi késztetést arra, hogy megpróbáljak unos untalan elvegyülni és beilleszkedni. Tényleg sokszor megpróbáltam és sokszor akartam. De egyszerűen, időről időre mégis kibukik.
Vagy valamiért én fordulok a rossz döntések felé, vagy eleve ez van megírva számomra? Vagy létezik egyáltalán olyan, hogy előre elrendeltség, vagy egy újabb kényelmes kibúvó arra, hogy miért is érzem azt, hogy szerencsétlen lennék? Tényleg az lennék? Tényleg kibúvót keresnék?
Nos, nem tudom: nem érzem, hogy azt keresnék, de ettől ez még más/mások szemében tűnhet annak.
De... számít az egyáltalán?
Emlékszem, régen; még egészen a kezdetek kezdetén nagyon fontos volt, vagy talán lett volna bármiféle olyan megerősítés, hogy valamit jól csinálok. Csak így tovább, ne add fel. Vagy mondhatnám, hogy jó lett volna, ha támogatás érkezik bármi módon.
Elkallódott lélek.
Talán az vagyok. Talán nem. Ki tudná ezt valójában megmondani? Nem: apám és anyám biztosan nem. Ők is bizonyosan megérnének egy "misét", de az (is) egy másik történet.
Egyensúlyozgatok, egyik napról a másikra. Szinte nem is látom, hogy hová lépek, annyira vékony a határ. Az, hogy mennyire "félek", el sem tudom mondani. Pedig néha belegondoltam már, hogy vajon mi várna rám, ha lezuhanok. Vagy várna-e valami is.
Tisztában vagyok, ha lehet ezt mondani, hogy milyen lehetőségek várnának: sajnos. Áltatni és reményt kergetni, ebben a korban már: nem érdemes.
Mondanám, ha tudnám, hogy gyerekként... no igen. Gyerekként annyi mindent akartam. Annyi minden járt a fejemben a mezőn a fűben fekve, hogy majd egyszer..., majd egyszer kinyújtom a kezem és elérem a felhőket, sőt mi több, még azon is túl fogok érni és nyúlni. Szárnyalni fogok. A felhőkkel, a felhők fölé.
Igen: egy gyermek ábrándjai, amik az évekkel, ahogyan suhantak kézenfogva, úgy halványultak és tűntek el. Helyükbe a mindennapok léptek és darabokra tépték őket.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy álmodozhasson sokáig. [...]
Néha még gondolok erre-arra... mennyi minden másképpen lehetett volna, ha...
Tényleg gondolok rá. És talán még könny is szökne a szemembe, ha még lenne. De manapság már az is ritka kincs, ha erre képes volnék.
Annyi mindent láttam már, annyi mindent átéltek ezek a szemek, amik nem voltak... nem kellett volna, hogy megtörténjenek egyáltalán.
A lélek kiváltsága, hogy szinte sosem adja fel. Mindent megszok, mindenhez idomul, mindent elvisel: még ha darabokra, apró szilánkokra is hasad szét. Csak a fény... a fény törik, kopik és tűnik el. Főleg a szemekből, hiszen mint mondják; a szem a lélek tükre.
Az érzések: azok a fránya, istenverte érzések... legtöbb gondom okozói. Néha úgy érzem, hogy legnagyobb ellenségeim. Hiszen, bár illanó időkre örömmel világítanak meg, de legtöbbször ezzel még nagyobb kínt és fájdalmat okoznak, amikor már nincsenek. Csak a nyomuk, a lenyomat fáj, amit belémégetnek, majd úgy mennek tova, erővel - hiába zárnám két karomba, rejteném húsomba, a bőröm alá - mintha sosem lettek volna.
És ez, mint valami groteszk és morbid játék, ismétlődik fel-alá rapszódikusan, mint egy őrült karmester által játszott szimfónia.
Miért?
Mert valakinek... ilyennek is lenni kell? Mert valakinek ezt és ezeket vagy hasonlót is meg kell élni?
MIÉRT?!
Mégis miféle elborult gondolat szülötte az a felvetés, hogy ez bárkinek is jó lenne? Tényleg ez adja az egyensúlyt? Tényleg csakis így érhető el a béke, a harmónia, a teljesség?
Miért?
Ki döntötte ezt el és mi okból? Hiszen senki sem tud más lenni; sem több, sem kevesebb, mint amit a létezés enged számára. Nem tudnék rossz lenni, ha nem létezni az a fogalom, az a tény, hogy rossz. Ha nem lehetne mihez kötni. Akkor maga a szó sem létezne, mert jelentés nélkül elvesztené létezésének értelmét.
Ám, ha ezt veszem alapnak, akkor nekem is célom van? Nekem is okom lenne, hogy létezem? Hiszen valamit akkor jelentek? Valahol; valakinek, valaminek?
Oly sok kérdés, melyre nincs válasz.
Csak az "okos" válasz. HIGGY!
Persze.
Könnyű, kényelmes. Hinni, de miben is? A felsőbb erőben, aki próbára tesz? De miért tesz próbára? Milyen jogon? Mi célból? Ha szenvedtetni képes, ha ez örömet okoz számára, nem tudom elhinni, hogy kegyes, jó, kedves.
Hiszen, ami/aki fontos a számomra, azt nem vetem folyamatosan próbát alá, nem tesztelem. Ha így tennék, nem bíznék benne. Ha meg nem bízom benne, akkor mi értelme? Okozzon számomra örömet más fájdalma? Nekem ugyan nem.
Nem hiszem, nem tudom elhinni és elfogadni.
Ám nem ez a lényeg.
Ám..., akkor mi a lényeg?
Nem tudom. Minél többet tudok több mindenről, annál inkább azt érzem, hogy butább vagyok és még több dolgot nem tudok, mintsem amit már eddig tudtam.
Csepp a tengerben.
Pont, mint a gondolataim: annyi mindent szeretnék elmondani, de csak csapongok, sodródom, kavargok, mint a tenger.
Nem tudom összefésűlni.
Leginkább azt tudom mondani, hogy sajnálom. Az egyik legnehezebb szó. Olyan ritka használják az emberek (is). Vagy akár a köszönöm. Mintha teljesen elveszőben lennének.
Ám kanyarodjunk csak vissza arra, hogy sajnálom. Mert tényleg így van. Tényleg így gondolom, tényleg így érzem. Fránya egy érzés ez is.
Mondhatnám - de nem fogom - hogy Te! Te, te, te, te, te, te, te,te, te, te, te, te, te és végtelen sorban megnevezve: sajnálom!
Ne haragudj, bocsánat, hogy bántottalak, rosszat mondtam/tettem. Így, úgy vagy amúgy.
Meglehet, hogy Te már nem is emlékszel rám, Te pedig azt sem tudod, hogy mit tettem. Te pedig "sosem" láttál. De ettől én még... emlékszem. Mindegyikőtökre emlékszem. Végtelenül ülnek bennem, mint magok: az emlékek. Elmondani sem tudom, pedig állítólag nagyon tudok beszélni és írni is: hogy mennyire sajnálom. Sajnálom!
Jó lenne azt mondani, hogy ez(ek) után könnyebb lesz, nekem, de nem. Mert nem tudom megmondani, hogy elfogadod-e. És ha el is fogadod, tudtomra adod-e. Vagy van-e lehetőség rá, hogy megtegyem, Te pedig elmondd nekem és mindkettőnknek (is) könnyebb legyen általa. A lélek által, ami harmóniára törekszik.
Nem tudom.
Annyi el nem mondott szó, annyi el nem suttogott óhaj és sóhaj, annyi el nem égetett érintés, annyi megfagyott pillanat... egyszerre érzem azt, hogy enyém a világ végtelenbe vesző ideje, és azt, hogy talán holnap meghalok és ennyi mindent szerettem volna még.
Tényleg... annyi mindent szeretnék, még?
Ha feltenném magamnak ezt a kérdést, elsőre talán nem is tudnék erre válaszolni.
De utána, talán 1-2 másodperccel később máris meglódulna a tudatom és a képzeletem, máris formát öltve kapnának szárnyra a gondolatok, mint megannyi szárnyaló pegazus, hogy IGEN! Ezer és ezer dolgot szeretnék még. Vagy csak szerettem volna? Megmaradnak először álomnak, majd ábrándnak, melyek idővel füstbe veszve füstté válnak és szállnak tova a mindennapok szürkeségébe oltva?
Mindig mondogattam, hogy tűz a lelkem, tűzből teremtethettem. Most mégis fázik a lelkem. A fény, mely bennem tábortűz volt egyszer, régen, most még a gyufánál is vékonyabb, talán helyesebb, ha azt mondanám, hogy a tű fokán átbúvó fény erejével megegyező.
Néha, ha messzebbről nézzük, nem is látszik.
Csak a sötétségbe vesző körvonalak és sziluettek, melyek az események és történések hatására csak tovább sötétednek. Nincs, aki és amiért le legyen porolva, meg legyen fényesedve. Én pedig, a magam kényére és kedvére téve, már belefáradok, azt hiszem.
Lelkem tükre homályossá válik, lelkem hintája már nem is nagyon leng. Nem tud már örömet adni lassan, hiszen miből adjon a szerencsétlen? Mindig adni, adni, adni... egyszer tán még a feneketlen kútnak is az aljára lehet érni. És végül mi marad? Csak az üresség.
Egy váz, egy üres hüvely, hogy egyszer régen; valaha, valamikor, mintha, talán, esetleg lett volna valami, ami kitöltötte volna.
Egy ígéret, egy vágy, egy hívó szó. Egy gondolat, egy érzés, ami akkor még pihekönnyű volt.
Egyszer, régen.
Talán igaz sem volt és csak a képzelet játéka mindez. Mint oly sok minden.
Sajnálom, bocsánatot kérek: mindenért.
Lonely_Wolf2023. május 14. 19:39
@Mikijozsa: Igen, igaz. Vannak dolgok, amelyeken muszáj. Még akkor, ha nem mindig fekete vagy fehér és nehéz eldönteni, hogy mi is maradjon.
Köszönöm szépen a gondolatodat. :)
Mikijozsa2021. december 2. 08:48
vannak dolgok melyeken túl kell lépni valahogy
Lonely_Wolf2021. november 19. 21:39
@Perzsi.:
Nos, meglehet, hogy így van. Mármint, hogy tényleg van egy szűk csoport, akik kutathatják valóban a világ élőlényeinek a kommunikációját azért, hogy megérthessék.
De, ahogyan Te is mondottad és sajnos nagyon is életszerű: sokkal nagyobb lenne az a csoport, akik ez ellen lenne, hogy ez ne legyen lehetséges.
És akár pénzzel, akár erőszakkal, de azon lennének, hogy ez ne valósuljon meg.
Miért? Mert nem érdeke a kapzsi, kapitalista látásmódnak; sokkal inkább akar dominálni, mintsem behódolni.
Azzal nincs bajom, ha egy alapvetően eltervezett tanulmány "mellékhatásaként" vagy helyett valami más kerül felfedezésre, ami akár hasznos információkkal is szolgálhat.
Azt nem tudom, hogy az egész univerzum kommunikál-e egymással, csak a Földet ismerem, ha csak kicsit is. :)
És itt, a széles pályájú gondolatröptetés után máris visszaérkezünk az kiindulási pontra, ami a hit.
Még tudnék gondolatokat csatolni, de szerintem ezt jelenleg kiveséztük, sőt, szélesen körbe is repültük.
Köszönöm a gondolataidat. :)
Perzsi.2021. november 18. 13:07
@Lonely_Wolf: Majdnem teljesen egyetértek veled. Kivételt képez a különböző földi létformák közötti kommunikáció érdektelenségében. Vannak gyengén finanszírozott tudósok, akik ezt kutatják. S vannak "túlfizettetek" is. A két tábor közöt nagy a szakadék, s mégsem. A pénzeseknek, (ez a legszebb jelzőm rájuk) érdekükben áll minden téren kutatók hadát foglalkoztatni. Kijelölnek egy irányt, kiadják a feladatot, aztán oldjátok meg. Minden eredmény eredmény nekik. Így fedezték fel, (noha eredetileg a feketelyukat kívánták tanulmányozni) a nem jut eszembe mit. :-) De szívgyógyszer helyett is a kis kék pirulát sikerült felfedezni. A tudás, hatalom. Mert pénzzé teszik. Ami nem lenne baj. Az azonban már igen, hogy szinte mindent fegyverként használnak. A gyógyszereket is. Totális kontroll alatt tartják a földet.A kis finanszírozású kutatók eredményeit pedig felvásárolják. Ha nem adja, erővel elveszik. Mindig is volt, de remélem nem mindig lesz ipari s egyébb kémkedés. Azt is jól látod szerintem, hogy minden (ki) kommunikál mindenkivel. Nincs olyan egy komplett bolygón, hogy különálló.Akkor nem lehetne a bolygó része. De valószínűleg így van ezzel az egész univerzum.
Lonely_Wolf2021. november 18. 10:09
@Perzsi.:
Apró mosollyal a szám sarkában meg kell jegyeznem, hogy azért eléggé szélesen elrugaszkodtunk a beszélgetés menetében magáról a hit kérdéséről, de nincs ellenvetésem. :)
Érdekes gondolati kapcsolat az "idegenek" és a haszonállat, mint ember.
Nem vagyok járatos a témában mélyen, de nyilván valamennyi... nem is információval, mert ez nem igaz, hanem valamennyit én is olvastam már róla és láttam ilyen-olyan videókat is.
De ugye ezek hiteltelenségét vagy hitelének vesztését pont az a korszak adja, amiben élünk.
Ma már mondhatni divat mindent elferdíteni; így a valósból valótlant csinálni és fordítva. Ennek megítélése pedig, mint laikus, rettentően nehéz feladat, én így gondolom.
Illetve, ha már megpendítetted azt, hogy a magasabb tudással való visszaélés.
Úgy gondolom, hogy ennek a mindennapi látványához nem kell messzire menni egyáltalán; úgy értem, hogy a Földön kívülre.
Gondoljunk bele: az ember nem ugyanezt csinálja minden egyes nap?
Engedélyt kért-e valaha is, bármely élőlénytől - sokszor még az ember az embertől sem - hogy kísérleteket végezzen rajta ezért/azért?
Szerintem bátran mondható, hogy 99,99%-ban soha.
És ha csak ennyit vennék alapul, semmi mást; akkor miért annyira meglepő, ha hirtelen kiderül, hogy az eddig ismert "táplálékláncban", aminek a jelenleg ismert csúcsán az ember áll, mint csúcsragadozó és abban a hitben tengődik, hogy mondhatni korlátlanul és büntetlenül mindent megtehet a környezetével, mégsem ő az?
Hirtelen mennyire kellemetlen a gondolat, hogy egy lépcsővel lentebb kerül(het)ne és maga is beáll a sorba, ahol rajta is ugyanúgy, ugyanolyan, vagy akár rosszabb kísérleteknek vetik alá, mintsem amit ő maga is tett, eddig is?
Igen, rohadt kellemetlen. Egyfajta torz, groteszk, de mindenképpen kellemetlen tükör, én úgy gondolom.
De, akár még nagyobbat is léphetek ezen gondolat mentén: ha továbbviszem a gondolatod, mely szerint az ember "csak" haszonállat szintjén van a nála fejlettebb tudással rendelkezők számára.
Mi van akkor, ha nem...?
Úgy értem, hogy nem haszonállat? Mondjuk sokkal kevesebb?
Akár egy amőbe, mikróba.
Gondoljunk csak bele; felmerült valaha is a gondolat, hogy megkérdezzük őket bármikor, bármiről is?
Meglehet, hogy, hogy mint minden élet a földön, kommunikálni képes, ha más nem, saját magával. De ettől még rendelkezhet egy saját nyelvezettel.
Az egy másik, hogy mi esetleg képtelenek lennénk érzékelni vagy reagálni rá, de ettől még teoretikusan nézve igenis lehetséges.
Szóval, ha ezt átültetem a fentebb pendített "kapcsolati mátrixba", akkor szintén adja magát a kérdés; milyen jogos és miért várnánk el, mi, emberek, hogyha azon fejlettebb gondolkodás tekintetében mi nem eggyel állunk lentebb a láncolatban, hanem sokkal többel?
Mint ahogyan tőlünk is fényévekre van az amőba, ugyanúgy ezen felállás elképzelhető ember és más "lények" kapcsolata között.
Persze, mondhatjuk és valós, hogy próbálunk kapcsolatot teremteni "odakinn".
A lehetséges eszközeink fényében valóban így van.
De, én visszafordítanám az érme másik oldalára ezt is: a földön lévő élőlények a maguk módján és nyelvén nem kommunikálnak?
Akár egymással, de apró lépés csak, hogy esetleg velünk is?
Erre érdekes módon mégse nagyon van próbálkozás, hogy dekódolni, megérteni, összhangra törekedni.
Mert ugye, nem érdeke az embernek.
És innen ezt kiragadva, visszaállítva a gondolati levezetésben: talán pont ezért nem érdeklünk és nem kapunk olyan választ, amiben reménykedünk, mert ahogyan az embert sem érdekli a körülötte lévő életek sokszínűsége és nyelvezete olyan módon, hogy megértse és reagáljon rá, úgy más "lények" is gondolhatják rólunk ugyanezt.
Perzsi.2021. november 16. 17:05
@Lonely_Wolf: Értelel. (Remélem) Az agy kapacitásának nem kell utánanéznem, ez a suliban a tananyag része volt. Igaz, csak pár sorban. Pedig erről szerintem többen szerettünk volna többet tudni. Érdekesebbnek tűnt, mint a matekóra. :-) (Bocsánat tanár úr, ha olvassa, de drukkoltunk minden matekóra előtt, hogy fulladjon le a Dáciája ) :-)))) Sokan a felettünk álló, nagyobb agyi kapacitással rendelkező "idegeneket" tekintik Istennek. Én nem. Sok beszámoló van arról, (igen, hitelesek is), hogy visszaélnek tudásukkal. Amelyikük kapcsolatba lép az emberrel, többnyire úgy kezeli őket, mint mi a haszonállatokat. Nem levágják az embert, pusztán engedélyük nélkül kísérleteznek velük. De ahogyan írod, bizonyára vannak olyanok is, akiket pont nem érdekel az emberi faj. Erre kíváncsi lennék, vajon miért nem? Lenézik őket? Ami most eszembe jutott, hogy itt van pl a delfin. Értelmes lény, csak nem értjük mit mond, pedig az ember is értelmes faj. (?) Pár füttyjelet sikerült dekódolni, aztán ennyi. Pedig egy bólygón élünk.
Lonely_Wolf2021. november 16. 16:45
@Perzsi.:
Értem a mondanivalód lényegét.
Én nem mondom, hogy...ez így nem igaz. Én úgy vélem, nem is annyira gondolom; hogy jelenleg az emberi értelmezés és felfogás határa valami miatt korlátozott.
Tudományos cikkek szólnak arról - megfelelő kereséssel magyarul is sok elérhető - hogy az emberi agynak csak korlátozott részét használjuk ki/fel, sosem a teljes részét, amire "elvileg" valóban képes lehetne.
Nos, eme vonal mentén haladva úgy vélem, hogy ami az emberi értelmezés tekintetében a jelenlegi keretek - legyen ez fizikai, mentális, vagy bármely dimenzió - halmazában nézve jóval meghaladja az emberi határokat, akkor az már felsőbb hatalom, illetve könnyedén nevezhető isteni hatalommal bírónak is.
Innen már csak egy lépés és valamelyest, ha nem is 100%, de egyet tudok érteni a gondolatoddal.
Nem tartom lehetetlennek, hogy van/vannak olyan lények, akik a mi, emberi értelmezés felett állnak jóval.
De, ebből fakadóan azt is gondolom, hogy nem feltétlenül érdekli őt/őket, hogy Te, én vagy bárkivel valóban mi is a helyzet.
Meglehet és mondhatjuk/gondolhatjuk, hogy éppen ránk mosolyog és tényleg válik valami, amit nagyon szeretnénk, mondhatni varázsütésre.
Mert igen, ilyenek is "akadnak".
De, a gondolatod másik része, amikor úgy érzed, hogy bármit teszel, akkor sem sikerül vagy épp fordítva: itt is lehetne értelmezés és hit szerint gondolni, hogy ez miért is lehetséges.
Lehetne mondani, hogy szerencse, balszerencse, Sors és hasonlóak.
Igen, néha nekem is van/volt ilyen: hogy teljesen mindegy, hogy mit és mi módon tettem/akartam, egyszerűen képtelen voltam elérni/teljesíteni valamit, amit szerettem volna.
Ám az is igaz, hogy ennek az ellenkezője is volt már, hogy mintegy "varázsütésre", minden simán ment, minden mindennel összekapcsolódott, pont a megfelelő időben és helyen, ahogyan annak "lennie kellett".
Hit, értelmezés.
Még mindig nagyon sok a vakvolt, amivel én személy szerint nem tudok mit kezdeni, de ettől még a tényét elfogadom, mert valós.
Profánul ezekre már lehet azt mondani, hogy "kézzelfoghatóak", míg más dolgokra kevésbé.
Perzsi.2021. november 13. 17:02
@Lonely_Wolf: Ami a hitet illeti.Egy vallásban sem hiszek. Mindegyiknek van torz oldala, képviselője. Harácsolás, uralkodás, stb. Én az érzéseimre hagyatkozom. Nem kaptam vallásos neveltetést, hogy miért , az lényegtelen. A "szakmám" sem tolerálta a hívőséget, az ateista vonalat erőltették. Azok az oktatók is, akik tapasztaltak műtét közben csodákat. (eü vonal). Aztán magam jöttem rá, hogy itt többről van szó, mint puszta létezésről. Ismered azt, hogy valamit eltervezel, apróságot, pl odaérsz 16 óra előtt az újságoshoz, de bármennyire igyekszel, mindig akadályba ütközöl? Egy ismerősömmel beszélgettünk anno erről, mikor még egy rádiónál dolgozott. Két felkonf között mondta, mennyire el van keseredve, és gondolkodva.De az ellenkezője is igaz. Volt példa, hogy meggyőződésem volt, valami nem fog sikerülni. De minden megtorpanáskor ott volt egy újabb megoldás. Mintha valaki tolt volna előre. Az elmúlt 2 és fél-3 évben pedig több esemény, jel bizonyította számomra, hogy van ott valaki. Sajnos, vagy nem sajnos még mindig méltatlankodok sok mindenért, de ez nem a +hit" hiánya. Azt hiszem, hogy Ő létezik. Akár több példányban is. Épp ma olvastam egy kérdést a neten: Ismer e valaki olyan filmeket, melyek Istenemberre utalnak, arról szólnak Az egyik címe megragadt bennem: Örökkévalók. 2021 -es film. Még nem néztem meg.
Lonely_Wolf2021. november 13. 14:34
@Perzsi.:
Igen. De ha belegondolsz, ez is milyen érdekes.
Bennem alapértelmezetten az van és az írásom is ebbe az irányba mutat, hogyha bocsánatot kérek, akkor azt azért teszem, mert komolyan is gondolom. Ellenkező esetben, ahogyan írtam is, hiába kér bárki bocsánatot, ha az üres. Tehát nincs mögötte semmi érzelem, megbánás, akkor az nálam kb egyenértékű azzal, mintha nem is hallottam volna.
Ellenben, ha nem érzem azt, hogy bocsánatot kellene kérnem, akkor nem is teszem. Nálam, ha lehet mondani, valamelyest fekete-fehér.
De az is tény, inkább kérek többször bocsánatot, még akkor is, ha nem egészében érzem, hogy én hibáztam, maximum csak részben, mert ettől még szintén részem volt a hibában, teljesen mindegy, hogy milyen hányadában.
Ez igaz a köszönésre is: inkább többször, mintsem egyszer sem.
A hit; gyerekként nagyon hittem. Vakon. Tényleg. De... nyilván az élet nem habostorta és a folyamatos változások erre is hatással voltak.
Mert nem vagyok képes "vakon" hinni semmiben sem a végtelenségig. Nem tudok "csak adni", de vissza pedig semmit sem. Ez a rész szigorúan csak a hitre igaz, mert segíteni pl önzetlenül szoktam, ha tudok, nem feltétlenül azért, hogy akkor majd később nekem legyen jó valamilyen formában.
Szóval ez a rész csak a hitre irányul.
Nos, igen: az emberek többsége valóban egy felsőbb hatalom felé fordul, amikor tehetetlennek érzi magát, mert baj.
Valóban van egyfajta biológiai kódoltság, hogy a vészben, amikor valami túlmutat rajtunk, az erőnkön, akkor szeretnénk valamibe hinni, kapaszkodni, hogy átlendítsen, erőt adjon.
Hit. Hinni valamiben.
A vallás tényleges kialakulása előtt is hittek az emberek; gondolok itt az egyház előtti időkre. Hittek más istenekben, hittek a szellemekben, jóban-rosszban és sorolhatnánk.
A hit gyökerei mélyre nyúlnak, de egyben mind megegyeznek: mindig valami túlmutat az egyén képességein, vagy épp egy eszmei képpel takarózva fedi el cselekedeteit, hogy annak a nevében, érdekében tesz bármit.
Ide pedig nagyon hamari példa lehetne a keresztes háborúk kora.
Perzsi.2021. november 13. 12:59
"Hiszen, ha én komolyan sajnálom, amit elkövettem, legyen az bármi is, és őszintén bocsánatot kérek, azon felül, hogyan és mi módon kellene figyelembe venni a másik fél érzéseit?
Úgy gondolom, hogy a sértettség mindkét fél számára kellemetlen és ha valamelyik fél lép, őszintén, az a másik fél érzéseire is hatással kellene, hogy legyen. Vagy csak rosszul feltételezem?" Igen, ha őszinte a bocsánatkérés. De csak akkor. A hitről való blogjaidat elolvasom, s várom a következő írásodat erről. Sejtettem, hogy valami zavar volt a mátrixban. Én hiszem, hogy van Teremtő. Azonban a zsigereimben érzem, hogy az írásokba belenyúltak. Ahogyan írod, a logikai is ezt támasztja alá. De azon is el lehet gondolkodni, hogy ha az ember igazán nagy bajban van, pl életveszély, a legmakacsabb hitetlen is fohászkodni kezd. Hozzá. Talán ez is kódolva van bennünk. (?)
Lonely_Wolf2021. november 13. 12:13
@Perzsi.:
Értem. Nos, ha gondolod, elküldheted privátban is, ha tényleg szeretnél értekezni a bocsánatkérésről. Ha nem, az is teljesen elfogadható. Magam is támogatom, hogy ne ossz meg a világgal olyat, amit nem szeretnél, hogy illetéktelenek is lássanak, mert annyira személyes.
Már leírtam a gondolatom ezzel kapcsolatosan, de hozzácsatolom a Te gondolatoddal karöltve, hogyha valaki csak a saját lelkiismerete miatt kér bocsánatot, de nem azért, mert komolyan is gondolja, akkor az szintén olyan, mintha el sem hangzott volna, nem?
A sértett fél érzései; nos, ez is egy érdekes téma, mert valamiért érzésre, bennem, mintha lenne egy határvonal, ami elválasztja a kettőt egymástól.
Hiszen, ha én komolyan sajnálom, amit elkövettem, legyen az bármi is, és őszintén bocsánatot kérek, azon felül, hogyan és mi módon kellene figyelembe venni a másik fél érzéseit?
Úgy gondolom, hogy a sértettség mindkét fél számára kellemetlen és ha valamelyik fél lép, őszintén, az a másik fél érzéseire is hatással kellene, hogy legyen. Vagy csak rosszul feltételezem?
Nos, a hittel kapcsolatosan, ha nem is teljesen rávilágítva, de írtam már, többször is.
https://blog.poet.hu/Lonely_Wolf/soha-az
https://blog.poet.hu/Lonely_Wolf/az-ego-
Tény, ezek (is) többet kívántak magukba foglalni, mintsem a hit kérdését; nézőpont kérdése, hogy sikerült-e vagy sem.
De elgondolkodom majd rajta, hogy esetleg tényleg összeszedem majd a gondolataim magáról a hitről, ténylegesen.
Anno az egyetemen volt olyan órám, ami az irodalom+teológia közös gyermekének lett volna mondható és ott személy szerint nagyon sok személyes eszmecserét folytattam le és nem éppen az elvárt módon, de rendkívül magas, irodalmi stílusban.
Logikailag alátámasztott érvelésekkel éltem amellett, hogy a jelenlegi formájában és képében nem tudom elfogadni a hitet, az Istent, mert logikailag többszörös cáfolata és önellentmondásba torkollik, bármely nyelvű írást is nézzek.
Igen, ez valóban kényes téma és nem is akartam/akarom senkinek sem megsérteni a hitét, bármiben is higgyen, mert ez a saját döntése és akarata.
Attól függetlenül, hogy az enyém ettől szögesen eltérő, de való, hogy megegyezhet, vagy hasonulhatnak a tiédhez a gondolataim.
Ez majd kiderül.
Még a végén erről fog szólni a következő írásom, amikor időm engedi majd, hogy elmerengjek rajta és összefoglaljam kerek egésszé. :)
Perzsi.2021. november 12. 20:27
Részben értelek, és köszönöm a válaszodat. A bocsánatkérés témájáról írtam ide hosszasan, de kitöröltem. Túl személyes volt. Hidd el, van amikor jobb, ha az ember nem kér bocsánatot, főleg nem évek múlva. Pláne, ha csak a saját lelkiismeretét igyekszik vele megnyugtatni, és a sértett fél érzései továbbra sem számítanak neki.Viszont kíváncsivá tettél, mi az, amit nem írtál le a hittel kapcsolatban. Nem biztos, hogy annyira különbözik ebben a véleményünk, lehet csak én nem fogalmazram világosan. De kényes téma, s talán jobb nem taglalni, ezt is megértem.
Lonely_Wolf2021. november 12. 19:05
@Perzsi.:
Nagyon szépen köszönöm az észrevéteidet, engedd meg, hogy reagáljak rájuk. :)
Sajnos minden nap látom ezt az élet több területén (is), hogy mennyire szenvtelenek egymással az emberek, mennyire nem megy az alapvető odafigyelés sem. Nemhogy a bocsánatkérés, ha valamit rosszul tettek: akár véletlenül, akár szándékosan.
Az pedig, hogy megköszönni, szintén olyan ritka, hogy nehéz lenne szavakba foglalni.
Én mindig azt mondtam, és teljesen mindegy, hogy dolgozó vagy vezető beosztásban voltam, hogy igenis ki kell ezeket mondani. Mert ezeknek a szavaknak is ereje van.
A bocsánatkérés... abban van valami, hogy maradhat tüske utána. De úgy vélem, hogy még mindig kisebb és eltűnőben, ha valaki tényleg sajnálna és megbánta a dolgot. Akkor az képes enyhíteni, ellentétben azzal, hogy csak oda van dobva, hogy "Sajnálom." de nincs mögöttes jelentése, csak épp oda lett ejtve. Az kb. olyan, mintha el sem hangzott volna.
A hit: hmmm...nekem mindig nehéz kérdés. Nem tudok egyetérteni a gondolatoddal, függetlenül attól, hogy nyilvánvalóan megértem.
És ezt sajnos nagyon hosszan tudnám taglalni, de ez nem célja a beszélgetésünknek sem, illetve ennek az írásnak sem.
Egyszerűen csak elfogadom a véleményed erre vonatkozóan. :)
Az utolsó gondolatai bekezdés sem teljesen egyezik meg azzal, amire én gondoltam és ki akartam fejezni, de épp ez a jó az eltérő értelmezésekkel, hogy mindenki mást képes meglátni benne. :)
Amit ez itt, ebben az írásban ki akart fejezni az az, amit jelent.
Nem tartalmaz önsanyargatást, mert nem a létezésem alatt elkövetett jó és rossz cselekedetek összességére vonatkozik, hogy bocsánatot kérek érte, hanem "csak" azokra, amikért valóban illene/járna/kellene, akkor is, ha nem én okoztam, de úgy éreztem, mintha. Vagy pedig kellett volna, de nem tettem. Mert biztos, hogy ilyenek is vannak.
Szóval ez a rossz cselekedetek, döntések, bántások sorozatára vonatkozik: és mindenki azt láthatja meg benne, amire épp a velem való kapcsolatában ez vonatkozhatna.
Szóval az a rész csakis ezt akarta mondani. Semmi mást. :)
Perzsi.2021. november 9. 13:04
Mikor múlt hét csütörtökén ezt olvastam, gondolkodtam, hozzászóljak e? Több észrevételem van. Mindenki egyensúlyozik. Az élet minden területén.
Sokan nem képesek kimondani azt a szót, hogy sajnálom, vagy hogy köszönöm. És ez baj. Mert akik erre nem képesek, azoknál baj van. Szerintem. Van, amikor a kimondott sajnálom már semmit nem ér. Ha valaki megbánt, (egyáltalán miért nem gondolkodik előre, hogy ez ne fordulhasson elő?) és későn kér bocsánatot, a fene megette. Erre az esetre nem vonatkozik a jobb később, mint soha. A tüske olyan mélyre tud fúródni, hogy ha ki is húzzák, maradandó sebet hagy a lelken. Tapasztalatból írom. Írtál a hitről is. Az egyensúly megtalálása talán itt a legnehezebb. Rosszabb napjaimon és is kérdem ŐT, miért érzem magam a játékszerének? Ilyenkor úgy csillapítom le magam, hogy kinézek a természetre, s látom, nézem, mennyi gyönyörűséget volt képes alkotni. Ilyenkor lenyugszom. Az utolsó mondatod: bocsánatot kérek mindenért. Mindenért talán nem kell. Az már önsanyargatás. Nálam.
Törölt tag2021. november 9. 00:45
Törölt hozzászólás.
Lonely_Wolf2021. november 8. 21:03
@Törölt tag: Kedves vmbl!
Köszönöm a véleményedet. Valóban sokan gondolkodnak szerintem is hasonlóan, épp ezért szólt erről most ez az írás. Mert bár sokan megélik, de mégsem beszélnek róla. Pedig kellene, vagyis inkább erről is.
A kívülállóság pedig; no igen. Ki, mikor és miben érzi magát annak, az ugye erősen relatív. Ebben az írásban több olyan pontot is elhelyeztem, ami ezt emelhetné ki; akár részeiben, akár egészében nézve is.
Mindenesetre, köszönöm, hogy itt jártál. :)
Törölt tag2021. november 4. 20:53
Törölt hozzászólás.