Egy élet margójáról
Személyes"Látom, elengedted az életet..."
Rám valahogy minden fordítva hat, és fordítva működöm. Fordítva látom a világot. (...) Mindig más voltam, mint mások. Emiatt mindig rosszul éreztem magam. Nem maga a különbözőség zavart, hanem az, hogy egyedül éreztem magam ezzel.
Koncz Erzsebet
"Látom, elengedted az életet..."
Azt hiszem először fel sem fogom igazán a szavak értelmét. Csak engedem őket tovább, mert ez a dolgok rendje. Kell egy pár másodperc, mire megcsapja a tudatom tényleges és akkor: szeretném azt mondani, hogy ez de nekem fáj. Zavar. Reflexből ágaskodna ellene a gondolat, hogy "De ez nem így van ám!" Vagy hogy, "Nem én engedtem el az életet, az élet engedett el engem."
Próbálja menteni a menthetőt a bohóc.
Nem.
Inkább csak némán koppannak bennem a szavak. Megülnek és várnak. Hogy mire várnak, én sem, ők sem tudják. De itt vannak bennem és érzem, hogy időről időre átfutnak a gondolataim között, mint rakoncátlan csínytevők.
Átpörgettem magamban; ahogyan szoktam: az "életet". Az idő végtelenségét apró cseppekbe csavarva nézegettem a képek sokaságát, és néha éreztem, hogy fájón megdobban a szívem.
A végére pedig elfogott a szomorúság. A meg nem értett lélek kétségek között vergődő hányatottsága.
Tényleg elengedtem volna az életet? Nem, nem hiszem. Nem gondolom. Nem tudom...?
Csupán annyira kietlen maga az élet is. Érzelemmentes. Csak a magánytól való menekülés közben összeakadó emberek görcsös kapaszkodását látom rengeteg alkalommal, illetve a szerencséseket, akiknek megadatott a kegy, hogy tényleg ott legyenek, ahol lenniük kell.
Jó lenne közéjük tartozni, jah.
De sajnos nem vagyok ott.
Csak... pörgetem az életnek nevezett mókuskereket nap, nap után.
Tényleg elengedtem volna...?
Sajnálom, bocsánatot kérek érte
Mindig is egy kicsit kívülállónak, elszigeteltnek éreztem magam a többi emberrel szemben. Gyerekként sokszor másnak tettettem magam, mint amilyen vagyok, így próbáltam megbirkózni azzal a ténnyel, hogy nem érzem magam közéjük tartozónak.
Keanu Reeves
Úgy érzem, hogy egy tű hegyén egyensúlyozgatok napról napra, miközben számtalan dologtól való félelem köt gúzsba. Nem tudom élvezni a "kilátást", mert annyi mindentől félek és rettegek.
Arra a már-már ősidőkbe vesző mondatra gondolok, hogy "Vajon, hol rontottam el?"
Nem vagyok különleges ebben legalábbis, hogy magam is felteszem ezt a kérdést. A baj pedig az, hogy számtalan lehetséges megállót tudnék felsorolni az életem eddig megélt szakaszából, amire és ahol azt mondatnám:"Itt ni!"
Tény(ek).
Noha tény, hogy ezek ellen vagy épp mellette, tudnék (ha akarnék) - de nem akarok - felsorolni dolgokat a védelmemben is. Ám..., van/lenne jelentősége?
Semmi. Semmi az égvilágon.
Szóval helyette nyaldosom a lelki gondjaim csendesen.
Próbálom azt mondogatna önmagamnak, hogy "Teher alatt nő a pálma!", de nyilván, ettől semmi sem lesz szintén jobb, vagy könnyebb. Sőt, talán inkább még kínosabbnak érzem.
Talán bennem van a hiba. Nem érzem magam a "rendszer" részének, sem töredékének, sem egészének. Egyáltalán nem érzem magam sehová valónak sem. Néha olyan, mintha kívülről szemlélném a dolgokat és érzek némi késztetést arra, hogy megpróbáljak unos untalan elvegyülni és beilleszkedni. Tényleg sokszor megpróbáltam és sokszor akartam. De egyszerűen, időről időre mégis kibukik.
Vagy valamiért én fordulok a rossz döntések felé, vagy eleve ez van megírva számomra? Vagy létezik egyáltalán olyan, hogy előre elrendeltség, vagy egy újabb kényelmes kibúvó arra, hogy miért is érzem azt, hogy szerencsétlen lennék? Tényleg az lennék? Tényleg kibúvót keresnék?
Nos, nem tudom: nem érzem, hogy azt keresnék, de ettől ez még más/mások szemében tűnhet annak.
De... számít az egyáltalán?
Emlékszem, régen; még egészen a kezdetek kezdetén nagyon fontos volt, vagy talán lett volna bármiféle olyan megerősítés, hogy valamit jól csinálok. Csak így tovább, ne add fel. Vagy mondhatnám, hogy jó lett volna, ha támogatás érkezik bármi módon.
Elkallódott lélek.
Talán az vagyok. Talán nem. Ki tudná ezt valójában megmondani? Nem: apám és anyám biztosan nem. Ők is bizonyosan megérnének egy "misét", de az (is) egy másik történet.
Egyensúlyozgatok, egyik napról a másikra. Szinte nem is látom, hogy hová lépek, annyira vékony a határ. Az, hogy mennyire "félek", el sem tudom mondani. Pedig néha belegondoltam már, hogy vajon mi várna rám, ha lezuhanok. Vagy várna-e valami is.
Tisztában vagyok, ha lehet ezt mondani, hogy milyen lehetőségek várnának: sajnos. Áltatni és reményt kergetni, ebben a korban már: nem érdemes.
Mondanám, ha tudnám, hogy gyerekként... no igen. Gyerekként annyi mindent akartam. Annyi minden járt a fejemben a mezőn a fűben fekve, hogy majd egyszer..., majd egyszer kinyújtom a kezem és elérem a felhőket, sőt mi több, még azon is túl fogok érni és nyúlni. Szárnyalni fogok. A felhőkkel, a felhők fölé.
Igen: egy gyermek ábrándjai, amik az évekkel, ahogyan suhantak kézenfogva, úgy halványultak és tűntek el. Helyükbe a mindennapok léptek és darabokra tépték őket.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy álmodozhasson sokáig. [...]
Néha még gondolok erre-arra... mennyi minden másképpen lehetett volna, ha...
Tényleg gondolok rá. És talán még könny is szökne a szemembe, ha még lenne. De manapság már az is ritka kincs, ha erre képes volnék.
Annyi mindent láttam már, annyi mindent átéltek ezek a szemek, amik nem voltak... nem kellett volna, hogy megtörténjenek egyáltalán.
A lélek kiváltsága, hogy szinte sosem adja fel. Mindent megszok, mindenhez idomul, mindent elvisel: még ha darabokra, apró szilánkokra is hasad szét. Csak a fény... a fény törik, kopik és tűnik el. Főleg a szemekből, hiszen mint mondják; a szem a lélek tükre.
Az érzések: azok a fránya, istenverte érzések... legtöbb gondom okozói. Néha úgy érzem, hogy legnagyobb ellenségeim. Hiszen, bár illanó időkre örömmel világítanak meg, de legtöbbször ezzel még nagyobb kínt és fájdalmat okoznak, amikor már nincsenek. Csak a nyomuk, a lenyomat fáj, amit belémégetnek, majd úgy mennek tova, erővel - hiába zárnám két karomba, rejteném húsomba, a bőröm alá - mintha sosem lettek volna.
És ez, mint valami groteszk és morbid játék, ismétlődik fel-alá rapszódikusan, mint egy őrült karmester által játszott szimfónia.
Miért?
Mert valakinek... ilyennek is lenni kell? Mert valakinek ezt és ezeket vagy hasonlót is meg kell élni?
MIÉRT?!
Mégis miféle elborult gondolat szülötte az a felvetés, hogy ez bárkinek is jó lenne? Tényleg ez adja az egyensúlyt? Tényleg csakis így érhető el a béke, a harmónia, a teljesség?
Miért?
Ki döntötte ezt el és mi okból? Hiszen senki sem tud más lenni; sem több, sem kevesebb, mint amit a létezés enged számára. Nem tudnék rossz lenni, ha nem létezni az a fogalom, az a tény, hogy rossz. Ha nem lehetne mihez kötni. Akkor maga a szó sem létezne, mert jelentés nélkül elvesztené létezésének értelmét.
Ám, ha ezt veszem alapnak, akkor nekem is célom van? Nekem is okom lenne, hogy létezem? Hiszen valamit akkor jelentek? Valahol; valakinek, valaminek?
Oly sok kérdés, melyre nincs válasz.
Csak az "okos" válasz. HIGGY!
Persze.
Könnyű, kényelmes. Hinni, de miben is? A felsőbb erőben, aki próbára tesz? De miért tesz próbára? Milyen jogon? Mi célból? Ha szenvedtetni képes, ha ez örömet okoz számára, nem tudom elhinni, hogy kegyes, jó, kedves.
Hiszen, ami/aki fontos a számomra, azt nem vetem folyamatosan próbát alá, nem tesztelem. Ha így tennék, nem bíznék benne. Ha meg nem bízom benne, akkor mi értelme? Okozzon számomra örömet más fájdalma? Nekem ugyan nem.
Nem hiszem, nem tudom elhinni és elfogadni.
Ám nem ez a lényeg.
Ám..., akkor mi a lényeg?
Nem tudom. Minél többet tudok több mindenről, annál inkább azt érzem, hogy butább vagyok és még több dolgot nem tudok, mintsem amit már eddig tudtam.
Csepp a tengerben.
Pont, mint a gondolataim: annyi mindent szeretnék elmondani, de csak csapongok, sodródom, kavargok, mint a tenger.
Nem tudom összefésűlni.
Leginkább azt tudom mondani, hogy sajnálom. Az egyik legnehezebb szó. Olyan ritka használják az emberek (is). Vagy akár a köszönöm. Mintha teljesen elveszőben lennének.
Ám kanyarodjunk csak vissza arra, hogy sajnálom. Mert tényleg így van. Tényleg így gondolom, tényleg így érzem. Fránya egy érzés ez is.
Mondhatnám - de nem fogom - hogy Te! Te, te, te, te, te, te, te,te, te, te, te, te, te és végtelen sorban megnevezve: sajnálom!
Ne haragudj, bocsánat, hogy bántottalak, rosszat mondtam/tettem. Így, úgy vagy amúgy.
Meglehet, hogy Te már nem is emlékszel rám, Te pedig azt sem tudod, hogy mit tettem. Te pedig "sosem" láttál. De ettől én még... emlékszem. Mindegyikőtökre emlékszem. Végtelenül ülnek bennem, mint magok: az emlékek. Elmondani sem tudom, pedig állítólag nagyon tudok beszélni és írni is: hogy mennyire sajnálom. Sajnálom!
Jó lenne azt mondani, hogy ez(ek) után könnyebb lesz, nekem, de nem. Mert nem tudom megmondani, hogy elfogadod-e. És ha el is fogadod, tudtomra adod-e. Vagy van-e lehetőség rá, hogy megtegyem, Te pedig elmondd nekem és mindkettőnknek (is) könnyebb legyen általa. A lélek által, ami harmóniára törekszik.
Nem tudom.
Annyi el nem mondott szó, annyi el nem suttogott óhaj és sóhaj, annyi el nem égetett érintés, annyi megfagyott pillanat... egyszerre érzem azt, hogy enyém a világ végtelenbe vesző ideje, és azt, hogy talán holnap meghalok és ennyi mindent szerettem volna még.
Tényleg... annyi mindent szeretnék, még?
Ha feltenném magamnak ezt a kérdést, elsőre talán nem is tudnék erre válaszolni.
De utána, talán 1-2 másodperccel később máris meglódulna a tudatom és a képzeletem, máris formát öltve kapnának szárnyra a gondolatok, mint megannyi szárnyaló pegazus, hogy IGEN! Ezer és ezer dolgot szeretnék még. Vagy csak szerettem volna? Megmaradnak először álomnak, majd ábrándnak, melyek idővel füstbe veszve füstté válnak és szállnak tova a mindennapok szürkeségébe oltva?
Mindig mondogattam, hogy tűz a lelkem, tűzből teremtethettem. Most mégis fázik a lelkem. A fény, mely bennem tábortűz volt egyszer, régen, most még a gyufánál is vékonyabb, talán helyesebb, ha azt mondanám, hogy a tű fokán átbúvó fény erejével megegyező.
Néha, ha messzebbről nézzük, nem is látszik.
Csak a sötétségbe vesző körvonalak és sziluettek, melyek az események és történések hatására csak tovább sötétednek. Nincs, aki és amiért le legyen porolva, meg legyen fényesedve. Én pedig, a magam kényére és kedvére téve, már belefáradok, azt hiszem.
Lelkem tükre homályossá válik, lelkem hintája már nem is nagyon leng. Nem tud már örömet adni lassan, hiszen miből adjon a szerencsétlen? Mindig adni, adni, adni... egyszer tán még a feneketlen kútnak is az aljára lehet érni. És végül mi marad? Csak az üresség.
Egy váz, egy üres hüvely, hogy egyszer régen; valaha, valamikor, mintha, talán, esetleg lett volna valami, ami kitöltötte volna.
Egy ígéret, egy vágy, egy hívó szó. Egy gondolat, egy érzés, ami akkor még pihekönnyű volt.
Egyszer, régen.
Talán igaz sem volt és csak a képzelet játéka mindez. Mint oly sok minden.
Sajnálom, bocsánatot kérek: mindenért.
Csak úgy...beszakadt valami, valahol
Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos és lakatlan.
Galgóczi Erzsébet
Beszakadt az érzés: olyan vadul és erőteljesen, hogy szinte érzem a mázsás súlyát a képzeletbeli kalapácsnak, ahogyan lesújt rám. A fejem majd széthasad a gondolatoktól, a dobhártyám beszakadna a zúgástól, a levegő bennakad, a vállaim is fájnak. A szív pedig, nos, az úgy sajog és jajong, mintha jobb dolga nem volna.
Kalimpálnak a gondolatok, mint a vízben fuldoklók, hogy kiszakadjanak, mielőtt még elmerülnének, hogy aztán soha később ne kerüljenek a felszínre többé. Örökre elnyelve őket a feledés.
Olyan váratlanul érkezett, nem is szólt. Csak rám rontott és megrázott, mint egy rongybabát, vagy egy rég látott ismerőst, ami pedig nem igaz. Elég sűrűn visszatérő "vendég", mint aki rettenetesen elégedett azzal a kiszolgálással, amit nálam találhat.
Pedig tény, sokért már nem adnám, tán már csak a lelkem, amit adhatnék, hogy elmenjen.
Mert a szívem már szinte romokban...törött, szilánkos, darabos. Talán nincs is már rajta ép hely, ahol nem kapott már sebet valahol, valakitől, valamiért. Emlékezetnyi fájdalom és még azon is túl.
Keresem, kutatom: de nem lelem. De mit is?
Félek, mert valóban megérint ez az érzés is, ami közvetlenül az előző után szokott érkezni, mint a keselyű, vadászva, hogy mi maradt még, amit rombolhat, vagy ha nem, akkor hová tolhat be némi kegyelem helyett inkább döfést.
Nézek, de nem látok szerteszéjjel. De még előre sem. Csak azt látom jól, ami már mögöttem van és néha úúúgy visszanyúlnék. De miért? Hogy megragadjam a pillanatot, mert utólag már könnyű okosnak lenni?
Naná, hogy az.
Csak heverek valahol, mint egy rég elfelejtett kacat: kopottan, porosan, helyenként hiányzó darabokkal, vagy éppen oda nem illő toldásokkal és foldásokkal, mert "jól van ott is" felkiáltás jegyében elfér. A fény is félve vetül felém, lopva és settenkedve, hogy meg ne világítsa már, amit nem keres senki sem.
Néha, ha tehetném, ki tudja: talán még én is megtenném.
Csak nézek előre: olyan üresen, hogy az már kimeríti a szó legmélyebb fogalmát is. És jön az újabb látogatom is, mert eljött az ő ideje is: "Hello tompa fásultság."
Mondanám, hogy örvendes a látogatás, főleg a beszakadt helyen át, ahol eddig kedv és cél lakozott, most csak romhalom hever.
A tatarozás és felújítás rendszeres, bár néha már azon is illő volna elmerengeni, hogy vajon mi végből futja minderre, időről-időre.
Mert bizony, mindig újjá kell építeni mindent, takarosan, szépen. Hiszen, amig van remény, addig van hit is, hogy egyszer minden szép és jó lesz. Hogy egyszer valóban idetalál az is, akinek itt kéne már régen lennie.
Ki tudja..., talán jön már, csak feltartják/tartották, de jönne már kézzel-lábbal. Ki tudja. Talán. Esetleg. Remélem. Remél.
Akkor pedig azért fel kell venni az ünneplőt a lélekre, mindenre is, eltakarni a sebeket, amiket eddig közben kapott mindentől és mindenkitől, mert ráérünk arra még. Remélhetően.
Ám addig is, amíg erre várunk és remélünk, lassan fel kell kelni a pofonok és érzések okozta fájdalomból. Az élet nem állhat meg. Még nem lehet itt a vége és feladni sem szabad. Hiába minden rossz. Csak húzzuk az újabb sebtapaszt és tegyük oda, ahová fér. Vagy ahová sikerül. Az se baj, ha már egy meglévőre kerül. Mindenhol elfér, sajnos.
Némán visszateszek mindent a helyére, "rutinosan" varázsolom éppé "újra" azt, ami eltörött. Megint. Ismét. Sokadszorra.
Aztán marad a várakozás és a reménykedés, hogy legközelebb talán egy kedves, rég nem látott és várt vendég kopogtat be valahol.
Hiszen mit ér a ház, ha nincs benne élet, csak egy szellem kering benne jobbra és balra, keresve azt, amit/akit elvesztett a sorsoláskor, amikor eljutottak erre a "remek" helyre.
Becsuktam szemem egy életnyi pillanatra
Minden ember életében, lehet akármilyen rövid, többször adódnak félreérthető, nehezen megmagyarázható helyzetek. Olyanok ezek, mint a kilőtt nyílvesszők, amelyek egy pillanatra feltűnnek, majd ködbe vesznek. Nem könnyű számot adni az ilyen helyzetekről, még akkor sem, ha csak saját magában akarja tisztázni őket az ember.
Susana Fortes
Rég volt már...?
Elvesztem a pillanatok hullámai között, kergetve képeket, amik egyszer hozzám tartoztak, de aztán mégis tovatűntek.
Szoktam volt mondani, hogy engedd át magadon az érzést, éld meg a pillanatot, majd engedd el. Ez mind nagyon szép, nagyon jó és valóban okos dolog is. Tényleg az. Mindaddig, amíg tényleg nem tűnik fel egy olyan helyzet, amit nagyon nem, vagy egyáltalán nem szeretnénk elengedni.
Ilyenkor pedig mi marad?
Szenvedés, üresség, fájdalom.
Nem tagadom, nekem sem megy mindig ezt így meglépni. Ilyenkor van az, hogy becsukom a szemem: nem akarom látni azt, ami ott van előttem. Inkább másfelé nézek, vagy azt gondolom, hogy amit láttam, az nem igaz. Nem lehet igaz, mert jobb az a tudat, hogy tévedtem. Illúziókba ringatva magam csak azért, hogy azt gondoljam, hogy enyém az a pillanat, ami valóban sosem volt az enyém.
Önámító léleksimogatás.
Nem mondom, hogy ez csúnya, rossz dolog. Hogy is mondhatnám, mikor néha magam is így teszek.
Mégis miért, ha tudom, hogy kincs, ami nincs? Mert szeretnék hinni. Szeretném, ha tévednék. Ahogyan szoktam is tévedni. És néha így állok a rossz dolgokhoz is hozzá, hogy remélem, hogy nem úgy van. Hogy nem csak a jó dolgokban lehet tévedni, hanem a rosszakkal kapcsolatosan is.
Tény, ez igaz: néha valóban érhetnek kellemes meglepetések ilyen téren is, de ez sokkal kisebb mértékű, mintsem az ellenpélda.
Szóval, homokba dugott fej és oda súgott szó: körülbelül ennyit ér, ha olyan világba ringatja magát bárki, ami nincs. Pillanatokig szép és jó, valóban simogatja a lelket. És igen, néha valóban kell is, amikor 100 és 100 sebből vérzik az a bizonyos lélek.
Mert tény, idővel a sebek beheggednek és erősebbé tesznek, mint előtte voltál. De néha, ha csak pillanatokra is, de el kell róluk terelni a figyelmet, mert azt érezni, hogy a világ és a lélek egybehasad a fájdalomtól. Hogy nincs tovább az adott pont után. Amikor már azt érezni, hogy nincs többé semmiféle remény, és ha az utolsó remény is elszáll, mint tétova galamb a párkányról, akkor véget ér minden.
Van ilyen?
Nyilván akad ilyen is, még ha nem is jó dolog.
Remélni azonban mindig kell, még akkor is, ha épp azt érezni, hogy az az adott pillanat az élet legsötétebb éjszakája, ami csak jöhet. És miért? Mert a gödör aljáról csak fölfelé lehet kapaszkodni.
Akkor is, ha minden egyes nap pofonnal nyit az élet, ami a földre lök. De fel kell állni és rendületlenül haladni tovább.
Igen, minden egyes ilyen nap és alkalom megkeményíti az ember testét és lelkét, főleg, ha nincs mellette az/olyan ember, aki támogassa. Akkor ez még érezhetőbb.
De!
Jönni fog, mert jönni kell...higgyünk abba, hogy egy jobb kor, ami után mindez az egész, nehéz élethelyzet(ek) már csak egy kellemetlen emék, azt követően pedig szimplán csak egy emlékké avanzsálódik. Hogy igen, ilyen is volt, de semmi sem tarthat örökké: a rossz dolgoknak is vége kell szakadjon. Hinni hittel, remélni és emelt fővel lépni tovább a holnap felé, hogy a csoda majd most jön el.
Mert fog. Kell. Muszáj neki.
Fájdalomból születő...?
Bárcsak azt mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom... de nem múlik el. Viszont könnyebb lesz. (...) Azt hiszem, mindig is fájni fog... de hogy őszinte legyek, nem akarom, hogy a gyász végleg eltűnjön. A fájdalom... azt jelzi, hogy emlékszem arra, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.
J.R. Ward
Csendes pillanatok hömpölyögnek lustán. Nem sietnek, nem is késnek. Pont ott és pont akkor, amikor lenni kell.
Néha arra gondolok, hogy talán irígylem őket...de vajon kellene is? Vajon...tudattalanul és lelketlenül masíroznak valahonnan, tartva át és tova valahová?
Vagy ők is hasonlóak, mint mi..., emberek?
És ők pedig minket irígyelhetnének?