Egy élet margójáról

"Az egó mindig tiltakozik, amikor azt hallja, hogy ezt kell csinálni, meg azt kell csinálni. Miért, hát nehogy már!"

Csernus Imre

Mégis mi a francért hiszed magad fensőbbségesnek nálam? Miért gondolod, hogy mindent jobban tudsz nálam? Miért?!
Amikor bezzeg bármi gond van, akkor megoldást sosem kínálsz: csak blamálsz, károgsz. Sokkal inkább hátráltatsz, mintsem segítenél a valós problémát megoldani. Amikor pedig megoldódik egy nehéz helyzet, máris öntömjénezel, hogy ez csakis miattad volt lehetséges, holott az égvilágon semmi közöd sem volt hozzá, azon kívül, hogy Te is jelen voltál. Ott voltál, léteztél: igen. De egyszer sem segítettél... olyan nehéz volna? Miért mindig csak Én, csakis Én menjek oda hozzád? Miért mindig én tegyek meg mindent azért, hogy ez a közös kapcsolat működhessen? Miért kell úgy érezzem magam, mint aki alá van rendelve? De még ha így is lenne, milyen jogos tennéd velem, éppen Te?
Ki vagy te nekem?! És mi vagyok én neked, ha így bánsz velem?!

Számítok én egyáltalán, bármit is....? Vagyok-e több, mint kósza játékszer, amit ha épp kedved van, akkor előveszel és játszol velem? Mert igen, ilyenek is vannak ám: ha úgy tartja kedved, akkor mézes-mázos hangon csábítasz, kecsegtetsz. A szavaiddal az égig, sőt! Azon is túl emelsz! Én pedig akarom hinni, hogy minden szavad szívből jön, hogy csakis nekem és kizárólag nekem mondod. Szeretném minden egyes alkalommal hinni, hogy ezen "hazug" szavak a legszentebb igék, melyeket valaha is kaphattam és fogok kapni, bárkitől is. Ilyenkor azt érzem, hogy a részed vagyok és Te a részem vagy. Olyan boldogan olvadok a részeddé, hogy soha sem szeretnék kiválni eme egészből. Ilyenkor..., a legapróbb pillanatokat is az örökkévalóságig nyújtanám és a szívembe: nem is! Egyenesen a lelkembe! NEM! Egyenesen a létezésembe zárnám. Oda melléd, ahol már eleve téged tartalak, mint a létezésem értelmét adó meseszép rejtelmet!

Látod? Így is tudok, mi több: szeretnék is Rád mindig így nézni és érezni. Csak... nem hagyod....
Mert mindig eltöröd a boldogságot, kegyetlenül agyonvered és kitereked a boldogság kék madarának a nyakát, hogy élvezettel csámcsogj utána a jól elkészített húsán, finom adalékként hozzá a szenvedésem, a kínom, amelyet kiváltasz belőlem!
Nem is értem, hogy miért vagyok még mindig melletted..., miért nem tudlak csak elengedni és soha vissza sem nézni Rád!

Elegedni és eldobni, még ha csak egy kicsit is, hogy azért ne fájjon nagyon, csak egy töredékét érezd annak, amit Te éreztetsz velem, amikor rútul bánsz velem.
Érdekellek? Akarsz engem? Szeretsz?! Hát persze... Tőled ilyen kifejezéseket hogyan is várhatnék el? Nem engedi a "büszkeséged", hogy leereszkedj hozzám és kimondd azt, amit kellene. Amit még el is néznék, ha nem mondanád, de éreztetnéd. De még ezt sem.

Csak a gúnyos pillantások és a szavak, amelyek jobban égetnek, mint a legerősebb mérgek és jobban marnak, mint a legélesebb pengék. Már lassan nincs rajtam több hely, már nem tudom, hogy meddig bírom elviselni ezeket a sebeket! Hiszen már nincs ép hely, lassan már a hegek hegjére is heg kerül: tényleg ezt érdemlem...? Tényleg ennyi lenne a sorsom, amit általad nekem szánt az életnek nevezett színjáték? Tényleg...?
Nem, nem nem! Mondd kérlek, kegyetlenül maró, de egyben mégis vágyott szavaiddal suttogd a fülembe, hogy nem így van. Akarom, kérlek: mondd, hogy tévedek és ennél több is jár.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Komolyan nem értem, hogy mit piszmogsz, sírsz és nyavajogsz minduntalan. Hisztis vagy és defektes. Igen, az vagy. Néha már neked kellene hálásnak lenned, hogy egyáltalán foglalkozom veled, mert na: lássuk be frankón, a kutyának sem kellesz. Sőt!
Elég, ha csak körülnézünk és akárkit, SZÓ SZERINT akárkit megkérdezünk, hogy "Te, figyelj már, mit gondolsz róla?" Mit gondolsz, mi a szart fognak mondani? Szép vagy? Okos vagy? Üngyümbüngyüm, eszem a zúzádat?

Lószart!

Igen, azt! Ezt fogják mondani. Bár talán mégsem. Hiszen, ahogyan Te is, a nagy többség valószínűleg túl gyáva ahhoz, hogy ezt így a szemedbe mondja. Ahhoz "túl értékes vagy", mondanák. Te pedig, mint szomjazó a pár csepp vízért: ész nélkül csóválnád magad, mint a kutya a farkát!

Nem hiszed? Tényleg? Próbáljuk meg? De vajon melyikünknek lesz majd igaza és ki fog sírni a végén, mint mindig? Azt már most elárulom - spoilerveszély - hogy nem én leszek az! Ugye, hogy milyen sokat segítettem már most is, megint?
És cserébe mindig a rinyálásádoat kell hallgatnom, hogy mindenki téged bánt, senkinek sem kellesz, senki sem szeret, nem foglalkoznak veled, nem becsülnek meg, az élet ilyen és olyan szar. Az hát! Senki sem mondta neked - ha mégis, akkor baromi nagyot hazudott, te meg hülye elhitted - hogy könnyű ez az életnek nevezett színjáték.

Igen, jelenleg olyan szép vagy, mint amennyire egy rakás szerencsétlenség lehet. Komolyan mondom örülök, hogy még levegőt egyáltalán tudsz venni a nagy önsajnálat és világfájdalom közepette. Komolyan mondom, hogy baromira hálásnak kellene lenned azért, hogy egyáltalán itt vagyok. Veled és melletted. Jóban és rosszban. Főleg a rosszban, amiből, mivel ennyire szerencsétlen vagy, tényleg nincs hiány. Ugyan, nagyon szívesen, meg sem kell hálálnod, hogy itt vagyok melletted, bár néha igazán jólesne.

És! Tegyük hozzá: néha még hízelgek és kedveskedek is neked, pedig azért na.... lássuk be, hogy azért eléggé nehéz feladat elé állítasz vele. Ugye? Ebben egyetérthetünk? Szóval még akár azt is megkockáztatom - és meglehet, hogy alsó hangon fejhosszal nyernék is - hogy még inkább ebbe a kapcsolatban nekem van a rosszabb sorsom. Hiszen mit meg nem teszek azért, hogy erősítselek és bátorítsalak, miközben néha ahhoz világmegváltáshoz is elegendő erő kell, hogy eldöntsd: mit tegyél. Nemhogy még emocionálisan is a csúcsra törj?! Kérlek, azért ne állítsunk fel elérhetetlennek látszó célokat, mert akkor folyamatos csalódás lenne az életed? Jajj, hoppá: de hát már most is ezer éve az? Későn szóltam volna? Basszus! De nézd, jobb későn, mint soha. Illetve nézzük a másik oldalát: már milyen régóta tart ez is és ha most sem szólok, magadtól most sem jöttél volna rá. És tényleg azt gondolod, hogy az egyik legélesebb kés vagy a fiókban? Édes fa...akarom mondani élet: hová fajul a világ dicsősége?
Az már biztos, hogy nem a jó irányba és erre Te magad vagy a legszebb példa.

Szóval azt mondom - már sokadjára és baromira értékelném, ha legalább EGYSZER figyelnél RÁM is, ahelyett, hogy a világba bőgöd az érzéseidet, amik SENKIT SEM érdekelnek - hogy szedd össze végre magad és higgy magadban, Te hitvány szar! Igen, kezd el végre hinni magadban! Ne várd a csodát, mert nincs! Kezdj el végre a földön járni, nem pedig felette!
Vedd végre a sorsodat a kezedbe és itt nem arra frázisra gondolok, amire sokat gondolnak ezen kifejezés alatt. Ne csak reméld, tegyél is érte! Ne csak hidd, tudd! Ne csak várd, menj elébe és nyilakoztasd ki a szándékodat: bármiről vagy bárkiről is legyen szó.
Mert igen: Nem vegy senkinél sem több, de kevesebb sem!

Szóval jah; add a kezed végre. Kelj fel és járj: mutasd meg nekem (is), hogy Neked ennél több is jár.