Egy élet margójáról

Gondolatok
Lonely_Wolf•  2023. április 23. 13:58

Az "Én" drámája az Ego felé - Párhuzamos válasszal

"Az egó mindig tiltakozik, amikor azt hallja, hogy ezt kell csinálni, meg azt kell csinálni. Miért, hát nehogy már!"


Csernus Imre



- Úgy látom, hogy tetszik neked ez a látvány; helyzetek, amelyekbe unos-untalan belesodorsz, majd a kegyesség látszatát színlelve azt mutatod, hogy segítsz: és még inkább csak kacagsz rajtam. Furcsa, morbid, abszurd és groteszk páros vagyunk: ugye tudod?

Mégis mi a francért hiszed magad fensőbbségesnek nálam? Miért gondolod, hogy mindent jobban tudsz nálam? Miért?!
Amikor bezzeg bármi gond van, akkor megoldást sosem kínálsz: csak blamálsz, károgsz. Sokkal inkább hátráltatsz, mintsem segítenél a valós problémát megoldani. Amikor pedig megoldódik egy nehéz helyzet, máris öntömjénezel, hogy ez csakis miattad volt lehetséges, holott az égvilágon semmi közöd sem volt hozzá, azon kívül, hogy Te is jelen voltál. Ott voltál, léteztél: igen. De egyszer sem segítettél... olyan nehéz volna? Miért mindig csak Én, csakis Én menjek oda hozzád? Miért mindig én tegyek meg mindent azért, hogy ez a közös kapcsolat működhessen? Miért kell úgy érezzem magam, mint aki alá van rendelve? De még ha így is lenne, milyen jogos tennéd velem, éppen Te?
Ki vagy te nekem?! És mi vagyok én neked, ha így bánsz velem?!

Számítok én egyáltalán, bármit is....? Vagyok-e több, mint kósza játékszer, amit ha épp kedved van, akkor előveszel és játszol velem? Mert igen, ilyenek is vannak ám: ha úgy tartja kedved, akkor mézes-mázos hangon csábítasz, kecsegtetsz. A szavaiddal az égig, sőt! Azon is túl emelsz! Én pedig akarom hinni, hogy minden szavad szívből jön, hogy csakis nekem és kizárólag nekem mondod. Szeretném minden egyes alkalommal hinni, hogy ezen "hazug" szavak a legszentebb igék, melyeket valaha is kaphattam és fogok kapni, bárkitől is. Ilyenkor azt érzem, hogy a részed vagyok és Te a részem vagy. Olyan boldogan olvadok a részeddé, hogy soha sem szeretnék kiválni eme egészből. Ilyenkor..., a legapróbb pillanatokat is az örökkévalóságig nyújtanám és a szívembe: nem is! Egyenesen a lelkembe! NEM! Egyenesen a létezésembe zárnám. Oda melléd, ahol már eleve téged tartalak, mint a létezésem értelmét adó meseszép rejtelmet!

Látod? Így is tudok, mi több: szeretnék is Rád mindig így nézni és érezni. Csak... nem hagyod....
Mert mindig eltöröd a boldogságot, kegyetlenül agyonvered és kitereked a boldogság kék madarának a nyakát, hogy élvezettel csámcsogj utána a jól elkészített húsán, finom adalékként hozzá a szenvedésem, a kínom, amelyet kiváltasz belőlem!
Nem is értem, hogy miért vagyok még mindig melletted..., miért nem tudlak csak elengedni és soha vissza sem nézni Rád!

Elegedni és eldobni, még ha csak egy kicsit is, hogy azért ne fájjon nagyon, csak egy töredékét érezd annak, amit Te éreztetsz velem, amikor rútul bánsz velem.
Érdekellek? Akarsz engem? Szeretsz?! Hát persze... Tőled ilyen kifejezéseket hogyan is várhatnék el? Nem engedi a "büszkeséged", hogy leereszkedj hozzám és kimondd azt, amit kellene. Amit még el is néznék, ha nem mondanád, de éreztetnéd. De még ezt sem.

Csak a gúnyos pillantások és a szavak, amelyek jobban égetnek, mint a legerősebb mérgek és jobban marnak, mint a legélesebb pengék. Már lassan nincs rajtam több hely, már nem tudom, hogy meddig bírom elviselni ezeket a sebeket! Hiszen már nincs ép hely, lassan már a hegek hegjére is heg kerül: tényleg ezt érdemlem...? Tényleg ennyi lenne a sorsom, amit általad nekem szánt az életnek nevezett színjáték? Tényleg...?
Nem, nem nem! Mondd kérlek, kegyetlenül maró, de egyben mégis vágyott szavaiddal suttogd a fülembe, hogy nem így van. Akarom, kérlek: mondd, hogy tévedek és ennél több is jár.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Komolyan nem értem, hogy mit piszmogsz, sírsz és nyavajogsz minduntalan. Hisztis vagy és defektes. Igen, az vagy. Néha már neked kellene hálásnak lenned, hogy egyáltalán foglalkozom veled, mert na: lássuk be frankón, a kutyának sem kellesz. Sőt!
Elég, ha csak körülnézünk és akárkit, SZÓ SZERINT akárkit megkérdezünk, hogy "Te, figyelj már, mit gondolsz róla?" Mit gondolsz, mi a szart fognak mondani? Szép vagy? Okos vagy? Üngyümbüngyüm, eszem a zúzádat?

Lószart!

Igen, azt! Ezt fogják mondani. Bár talán mégsem. Hiszen, ahogyan Te is, a nagy többség valószínűleg túl gyáva ahhoz, hogy ezt így a szemedbe mondja. Ahhoz "túl értékes vagy", mondanák. Te pedig, mint szomjazó a pár csepp vízért: ész nélkül csóválnád magad, mint a kutya a farkát!

Nem hiszed? Tényleg? Próbáljuk meg? De vajon melyikünknek lesz majd igaza és ki fog sírni a végén, mint mindig? Azt már most elárulom - spoilerveszély - hogy nem én leszek az! Ugye, hogy milyen sokat segítettem már most is, megint?
És cserébe mindig a rinyálásádoat kell hallgatnom, hogy mindenki téged bánt, senkinek sem kellesz, senki sem szeret, nem foglalkoznak veled, nem becsülnek meg, az élet ilyen és olyan szar. Az hát! Senki sem mondta neked - ha mégis, akkor baromi nagyot hazudott, te meg hülye elhitted - hogy könnyű ez az életnek nevezett színjáték.

Igen, jelenleg olyan szép vagy, mint amennyire egy rakás szerencsétlenség lehet. Komolyan mondom örülök, hogy még levegőt egyáltalán tudsz venni a nagy önsajnálat és világfájdalom közepette. Komolyan mondom, hogy baromira hálásnak kellene lenned azért, hogy egyáltalán itt vagyok. Veled és melletted. Jóban és rosszban. Főleg a rosszban, amiből, mivel ennyire szerencsétlen vagy, tényleg nincs hiány. Ugyan, nagyon szívesen, meg sem kell hálálnod, hogy itt vagyok melletted, bár néha igazán jólesne.

És! Tegyük hozzá: néha még hízelgek és kedveskedek is neked, pedig azért na.... lássuk be, hogy azért eléggé nehéz feladat elé állítasz vele. Ugye? Ebben egyetérthetünk? Szóval még akár azt is megkockáztatom - és meglehet, hogy alsó hangon fejhosszal nyernék is - hogy még inkább ebbe a kapcsolatban nekem van a rosszabb sorsom. Hiszen mit meg nem teszek azért, hogy erősítselek és bátorítsalak, miközben néha ahhoz világmegváltáshoz is elegendő erő kell, hogy eldöntsd: mit tegyél. Nemhogy még emocionálisan is a csúcsra törj?! Kérlek, azért ne állítsunk fel elérhetetlennek látszó célokat, mert akkor folyamatos csalódás lenne az életed? Jajj, hoppá: de hát már most is ezer éve az? Későn szóltam volna? Basszus! De nézd, jobb későn, mint soha. Illetve nézzük a másik oldalát: már milyen régóta tart ez is és ha most sem szólok, magadtól most sem jöttél volna rá. És tényleg azt gondolod, hogy az egyik legélesebb kés vagy a fiókban? Édes fa...akarom mondani élet: hová fajul a világ dicsősége?
Az már biztos, hogy nem a jó irányba és erre Te magad vagy a legszebb példa.

Szóval azt mondom - már sokadjára és baromira értékelném, ha legalább EGYSZER figyelnél RÁM is, ahelyett, hogy a világba bőgöd az érzéseidet, amik SENKIT SEM érdekelnek - hogy szedd össze végre magad és higgy magadban, Te hitvány szar! Igen, kezd el végre hinni magadban! Ne várd a csodát, mert nincs! Kezdj el végre a földön járni, nem pedig felette!
Vedd végre a sorsodat a kezedbe és itt nem arra frázisra gondolok, amire sokat gondolnak ezen kifejezés alatt. Ne csak reméld, tegyél is érte! Ne csak hidd, tudd! Ne csak várd, menj elébe és nyilakoztasd ki a szándékodat: bármiről vagy bárkiről is legyen szó.
Mert igen: Nem vegy senkinél sem több, de kevesebb sem!

Szóval jah; add a kezed végre. Kelj fel és járj: mutasd meg nekem (is), hogy Neked ennél több is jár.

Lonely_Wolf•  2022. május 21. 21:30

"Látom, elengedted az életet..."

Rám valahogy minden fordítva hat, és fordítva működöm. Fordítva látom a világot. (...) Mindig más voltam, mint mások. Emiatt mindig rosszul éreztem magam. Nem maga a különbözőség zavart, hanem az, hogy egyedül éreztem magam ezzel.


Koncz Erzsebet







"Látom, elengedted az életet..."
Azt hiszem először fel sem fogom igazán a szavak értelmét. Csak engedem őket tovább, mert ez a dolgok rendje. Kell egy pár másodperc, mire megcsapja a tudatom tényleges és akkor: szeretném azt mondani, hogy ez de nekem fáj. Zavar. Reflexből ágaskodna ellene a gondolat, hogy "De ez nem így van ám!" Vagy hogy, "Nem én engedtem el az életet, az élet engedett el engem."
Próbálja menteni a menthetőt a bohóc.

Nem.
Inkább csak némán koppannak bennem a szavak. Megülnek és várnak. Hogy mire várnak, én sem, ők sem tudják. De itt vannak bennem és érzem, hogy időről időre átfutnak a gondolataim között, mint rakoncátlan csínytevők.


Átpörgettem magamban; ahogyan szoktam: az "életet". Az idő végtelenségét apró cseppekbe csavarva nézegettem a képek sokaságát, és néha éreztem, hogy fájón megdobban a szívem.
A végére pedig elfogott a szomorúság. A meg nem értett lélek kétségek között vergődő hányatottsága.
Tényleg elengedtem volna az életet? Nem, nem hiszem. Nem gondolom. Nem tudom...?
Csupán annyira kietlen maga az élet is. Érzelemmentes. Csak a magánytól való menekülés közben összeakadó emberek görcsös kapaszkodását látom rengeteg alkalommal, illetve a szerencséseket, akiknek megadatott a kegy, hogy tényleg ott legyenek, ahol lenniük kell.

Jó lenne közéjük tartozni, jah.


De sajnos nem vagyok ott.
Csak... pörgetem az életnek nevezett mókuskereket nap, nap után.
Tényleg elengedtem volna...?

Lonely_Wolf•  2021. november 4. 18:55

Sajnálom, bocsánatot kérek érte

Mindig is egy kicsit kívülállónak, elszigeteltnek éreztem magam a többi emberrel szemben. Gyerekként sokszor másnak tettettem magam, mint amilyen vagyok, így próbáltam megbirkózni azzal a ténnyel, hogy nem érzem magam közéjük tartozónak.


Keanu Reeves






Úgy érzem, hogy egy tű hegyén egyensúlyozgatok napról napra, miközben számtalan dologtól való félelem köt gúzsba. Nem tudom élvezni a "kilátást", mert annyi mindentől félek és rettegek.



Arra a már-már ősidőkbe vesző mondatra gondolok, hogy "Vajon, hol rontottam el?"
Nem vagyok különleges ebben legalábbis, hogy magam is felteszem ezt a kérdést. A baj pedig az, hogy számtalan lehetséges megállót tudnék felsorolni az életem eddig megélt szakaszából, amire és ahol azt mondatnám:"Itt ni!"

Tény(ek).
Noha tény, hogy ezek ellen vagy épp mellette, tudnék (ha akarnék) - de nem akarok - felsorolni dolgokat a védelmemben is. Ám..., van/lenne jelentősége?
Semmi. Semmi az égvilágon.
Szóval helyette nyaldosom a lelki gondjaim csendesen.
Próbálom azt mondogatna önmagamnak, hogy "Teher alatt nő a pálma!", de nyilván, ettől semmi sem lesz szintén jobb, vagy könnyebb. Sőt, talán inkább még kínosabbnak érzem.


Talán bennem van a hiba. Nem érzem magam a "rendszer" részének, sem töredékének, sem egészének. Egyáltalán nem érzem magam sehová valónak sem. Néha olyan, mintha kívülről szemlélném a dolgokat és érzek némi késztetést arra, hogy megpróbáljak unos untalan elvegyülni és beilleszkedni. Tényleg sokszor megpróbáltam és sokszor akartam. De egyszerűen, időről időre mégis kibukik.
Vagy valamiért én fordulok a rossz döntések felé, vagy eleve ez van megírva számomra? Vagy létezik egyáltalán olyan, hogy előre elrendeltség, vagy egy újabb kényelmes kibúvó arra, hogy miért is érzem azt, hogy szerencsétlen lennék? Tényleg az lennék? Tényleg kibúvót keresnék?
Nos, nem tudom: nem érzem, hogy azt keresnék, de ettől ez még más/mások szemében tűnhet annak.
De... számít az egyáltalán?
Emlékszem, régen; még egészen a kezdetek kezdetén nagyon fontos volt, vagy talán lett volna bármiféle olyan megerősítés, hogy valamit jól csinálok. Csak így tovább, ne add fel. Vagy mondhatnám, hogy jó lett volna, ha támogatás érkezik bármi módon.
Elkallódott lélek.
Talán az vagyok. Talán nem. Ki tudná ezt valójában megmondani? Nem: apám és anyám biztosan nem. Ők is bizonyosan megérnének egy "misét", de az (is) egy másik történet.


Egyensúlyozgatok, egyik napról a másikra. Szinte nem is látom, hogy hová lépek, annyira vékony a határ. Az, hogy mennyire "félek", el sem tudom mondani. Pedig néha belegondoltam már, hogy vajon mi várna rám, ha lezuhanok. Vagy várna-e valami is.
Tisztában vagyok, ha lehet ezt mondani, hogy milyen lehetőségek várnának: sajnos. Áltatni és reményt kergetni, ebben a korban már: nem érdemes.
Mondanám, ha tudnám, hogy gyerekként... no igen. Gyerekként annyi mindent akartam. Annyi minden járt a fejemben a mezőn a fűben fekve, hogy majd egyszer..., majd egyszer kinyújtom a kezem és elérem a felhőket, sőt mi több, még azon is túl fogok érni és nyúlni. Szárnyalni fogok. A felhőkkel, a felhők fölé.

Igen: egy gyermek ábrándjai, amik az évekkel, ahogyan suhantak kézenfogva, úgy halványultak és tűntek el. Helyükbe a mindennapok léptek és darabokra tépték őket.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy álmodozhasson sokáig. [...]

Néha még gondolok erre-arra... mennyi minden másképpen lehetett volna, ha...
Tényleg gondolok rá. És talán még könny is szökne a szemembe, ha még lenne. De manapság már az is ritka kincs, ha erre képes volnék.
Annyi mindent láttam már, annyi mindent átéltek ezek a szemek, amik nem voltak... nem kellett volna, hogy megtörténjenek egyáltalán.


A lélek kiváltsága, hogy szinte sosem adja fel. Mindent megszok, mindenhez idomul, mindent elvisel: még ha darabokra, apró szilánkokra is hasad szét. Csak a fény... a fény törik, kopik és tűnik el. Főleg a szemekből, hiszen mint mondják; a szem a lélek tükre.

Az érzések: azok a fránya, istenverte érzések... legtöbb gondom okozói. Néha úgy érzem, hogy legnagyobb ellenségeim. Hiszen, bár illanó időkre örömmel világítanak meg, de legtöbbször ezzel még nagyobb kínt és fájdalmat okoznak, amikor már nincsenek. Csak a nyomuk, a lenyomat fáj, amit belémégetnek, majd úgy mennek tova, erővel - hiába zárnám két karomba, rejteném húsomba, a bőröm alá - mintha sosem lettek volna.
És ez, mint valami groteszk és morbid játék, ismétlődik fel-alá rapszódikusan, mint egy őrült karmester által játszott szimfónia.
Miért?
Mert valakinek... ilyennek is lenni kell? Mert valakinek ezt és ezeket vagy hasonlót is meg kell élni?
MIÉRT?!
Mégis miféle elborult gondolat szülötte az a felvetés, hogy ez bárkinek is jó lenne? Tényleg ez adja az egyensúlyt? Tényleg csakis így érhető el a béke, a harmónia, a teljesség?
Miért?
Ki döntötte ezt el és mi okból? Hiszen senki sem tud más lenni; sem több, sem kevesebb, mint amit a létezés enged számára. Nem tudnék rossz lenni, ha nem létezni az a fogalom, az a tény, hogy rossz. Ha nem lehetne mihez kötni. Akkor maga a szó sem létezne, mert jelentés nélkül elvesztené létezésének értelmét.

Ám, ha ezt veszem alapnak, akkor nekem is célom van? Nekem is okom lenne, hogy létezem? Hiszen valamit akkor jelentek? Valahol; valakinek, valaminek?


Oly sok kérdés, melyre nincs válasz.
Csak az "okos" válasz. HIGGY!

Persze.
Könnyű, kényelmes. Hinni, de miben is? A felsőbb erőben, aki próbára tesz? De miért tesz próbára? Milyen jogon? Mi célból? Ha szenvedtetni képes, ha ez örömet okoz számára, nem tudom elhinni, hogy kegyes, jó, kedves.

Hiszen, ami/aki fontos a számomra, azt nem vetem folyamatosan próbát alá, nem tesztelem. Ha így tennék, nem bíznék benne. Ha meg nem bízom benne, akkor mi értelme? Okozzon számomra örömet más fájdalma? Nekem ugyan nem.
Nem hiszem, nem tudom elhinni és elfogadni.
Ám nem ez a lényeg.


Ám..., akkor mi a lényeg?
Nem tudom. Minél többet tudok több mindenről, annál inkább azt érzem, hogy butább vagyok és még több dolgot nem tudok, mintsem amit már eddig tudtam.
Csepp a tengerben.
Pont, mint a gondolataim: annyi mindent szeretnék elmondani, de csak csapongok, sodródom, kavargok, mint a tenger.
Nem tudom összefésűlni.



Leginkább azt tudom mondani, hogy sajnálom. Az egyik legnehezebb szó. Olyan ritka használják az emberek (is). Vagy akár a köszönöm. Mintha teljesen elveszőben lennének.
Ám kanyarodjunk csak vissza arra, hogy sajnálom. Mert tényleg így van. Tényleg így gondolom, tényleg így érzem. Fránya egy érzés ez is.
Mondhatnám - de nem fogom - hogy Te! Te, te, te, te, te, te, te,te, te, te, te, te, te és végtelen sorban megnevezve: sajnálom!

Ne haragudj, bocsánat, hogy bántottalak, rosszat mondtam/tettem. Így, úgy vagy amúgy.
Meglehet, hogy Te már nem is emlékszel rám, Te pedig azt sem tudod, hogy mit tettem. Te pedig "sosem" láttál. De ettől én még... emlékszem. Mindegyikőtökre emlékszem. Végtelenül ülnek bennem, mint magok: az emlékek. Elmondani sem tudom, pedig állítólag nagyon tudok beszélni és írni is: hogy mennyire sajnálom. Sajnálom!

Jó lenne azt mondani, hogy ez(ek) után könnyebb lesz, nekem, de nem. Mert nem tudom megmondani, hogy elfogadod-e. És ha el is fogadod, tudtomra adod-e. Vagy van-e lehetőség rá, hogy megtegyem, Te pedig elmondd nekem és mindkettőnknek (is) könnyebb legyen általa. A lélek által, ami harmóniára törekszik.
Nem tudom.



Annyi el nem mondott szó, annyi el nem suttogott óhaj és sóhaj, annyi el nem égetett érintés, annyi megfagyott pillanat... egyszerre érzem azt, hogy enyém a világ végtelenbe vesző ideje, és azt, hogy talán holnap meghalok és ennyi mindent szerettem volna még.
Tényleg... annyi mindent szeretnék, még?
Ha feltenném magamnak ezt a kérdést, elsőre talán nem is tudnék erre válaszolni.
De utána, talán 1-2 másodperccel később máris meglódulna a tudatom és a képzeletem, máris formát öltve kapnának szárnyra a gondolatok, mint megannyi szárnyaló pegazus, hogy IGEN! Ezer és ezer dolgot szeretnék még. Vagy csak szerettem volna? Megmaradnak először álomnak, majd ábrándnak, melyek idővel füstbe veszve füstté válnak és szállnak tova a mindennapok szürkeségébe oltva?


Mindig mondogattam, hogy tűz a lelkem, tűzből teremtethettem. Most mégis fázik a lelkem. A fény, mely bennem tábortűz volt egyszer, régen, most még a gyufánál is vékonyabb, talán helyesebb, ha azt mondanám, hogy a tű fokán átbúvó fény erejével megegyező.
Néha, ha messzebbről nézzük, nem is látszik.
Csak a sötétségbe vesző körvonalak és sziluettek, melyek az események és történések hatására csak tovább sötétednek. Nincs, aki és amiért le legyen porolva, meg legyen fényesedve. Én pedig, a magam kényére és kedvére téve, már belefáradok, azt hiszem.
Lelkem tükre homályossá válik, lelkem hintája már nem is nagyon leng. Nem tud már örömet adni lassan, hiszen miből adjon a szerencsétlen? Mindig adni, adni, adni... egyszer tán még a feneketlen kútnak is az aljára lehet érni. És végül mi marad? Csak az üresség.
Egy váz, egy üres hüvely, hogy egyszer régen; valaha, valamikor, mintha, talán, esetleg lett volna valami, ami kitöltötte volna.
Egy ígéret, egy vágy, egy hívó szó. Egy gondolat, egy érzés, ami akkor még pihekönnyű volt.

Egyszer, régen.
Talán igaz sem volt és csak a képzelet játéka mindez. Mint oly sok minden.


Sajnálom, bocsánatot kérek: mindenért.

Lonely_Wolf•  2021. január 13. 17:39

Csak úgy...beszakadt valami, valahol

Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos és lakatlan.


Galgóczi Erzsébet



Beszakadt az érzés: olyan vadul és erőteljesen, hogy szinte érzem a mázsás súlyát a képzeletbeli kalapácsnak, ahogyan lesújt rám. A fejem majd széthasad a gondolatoktól, a dobhártyám beszakadna a zúgástól, a levegő bennakad, a vállaim is fájnak. A szív pedig, nos, az úgy sajog és jajong, mintha jobb dolga nem volna.
Kalimpálnak a gondolatok, mint a vízben fuldoklók, hogy kiszakadjanak, mielőtt még elmerülnének, hogy aztán soha később ne kerüljenek a felszínre többé. Örökre elnyelve őket a feledés.


Olyan váratlanul érkezett, nem is szólt. Csak rám rontott és megrázott, mint egy rongybabát, vagy egy rég látott ismerőst, ami pedig nem igaz. Elég sűrűn visszatérő "vendég", mint aki rettenetesen elégedett azzal a kiszolgálással, amit nálam találhat.
Pedig tény, sokért már nem adnám, tán már csak a lelkem, amit adhatnék, hogy elmenjen.
Mert a szívem már szinte romokban...törött, szilánkos, darabos. Talán nincs is már rajta ép hely, ahol nem kapott már sebet valahol, valakitől, valamiért. Emlékezetnyi fájdalom és még azon is túl.

Keresem, kutatom: de nem lelem. De mit is?
Félek, mert valóban megérint ez az érzés is, ami közvetlenül az előző után szokott érkezni, mint a keselyű, vadászva, hogy mi maradt még, amit rombolhat, vagy ha nem, akkor hová tolhat be némi kegyelem helyett inkább döfést.
Nézek, de nem látok szerteszéjjel. De még előre sem. Csak azt látom jól, ami már mögöttem van és néha úúúgy visszanyúlnék. De miért? Hogy megragadjam a pillanatot, mert utólag már könnyű okosnak lenni?
Naná, hogy az.


Csak heverek valahol, mint egy rég elfelejtett kacat: kopottan, porosan, helyenként hiányzó darabokkal, vagy éppen oda nem illő toldásokkal és foldásokkal, mert "jól van ott is" felkiáltás jegyében elfér. A fény is félve vetül felém, lopva és settenkedve, hogy meg ne világítsa már, amit nem keres senki sem.
Néha, ha tehetném, ki tudja: talán még én is megtenném.
Csak nézek előre: olyan üresen, hogy az már kimeríti a szó legmélyebb fogalmát is. És jön az újabb látogatom is, mert eljött az ő ideje is: "Hello tompa fásultság."
Mondanám, hogy örvendes a látogatás, főleg a beszakadt helyen át, ahol eddig kedv és cél lakozott, most csak romhalom hever.
A tatarozás és felújítás rendszeres, bár néha már azon is illő volna elmerengeni, hogy vajon mi végből futja minderre, időről-időre.


Mert bizony, mindig újjá kell építeni mindent, takarosan, szépen. Hiszen, amig van remény, addig van hit is, hogy egyszer minden szép és jó lesz. Hogy egyszer valóban idetalál az is, akinek itt kéne már régen lennie.
Ki tudja..., talán jön már, csak feltartják/tartották, de jönne már kézzel-lábbal. Ki tudja. Talán. Esetleg. Remélem. Remél.
Akkor pedig azért fel kell venni az ünneplőt a lélekre, mindenre is, eltakarni a sebeket, amiket eddig közben kapott mindentől és mindenkitől, mert ráérünk arra még. Remélhetően.


Ám addig is, amíg erre várunk és remélünk, lassan fel kell kelni a pofonok és érzések okozta fájdalomból. Az élet nem állhat meg. Még nem lehet itt a vége és feladni sem szabad. Hiába minden rossz. Csak húzzuk az újabb sebtapaszt és tegyük oda, ahová fér. Vagy ahová sikerül. Az se baj, ha már egy meglévőre kerül. Mindenhol elfér, sajnos.
Némán visszateszek mindent a helyére, "rutinosan" varázsolom éppé "újra" azt, ami eltörött. Megint. Ismét. Sokadszorra.

Aztán marad a várakozás és a reménykedés, hogy legközelebb talán egy kedves, rég nem látott és várt vendég kopogtat be valahol.
Hiszen mit ér a ház, ha nincs benne élet, csak egy szellem kering benne jobbra és balra, keresve azt, amit/akit elvesztett a sorsoláskor, amikor eljutottak erre a "remek" helyre.

Lonely_Wolf•  2021. január 10. 12:47

Becsuktam szemem egy életnyi pillanatra

Minden ember életében, lehet akármilyen rövid, többször adódnak félreérthető, nehezen megmagyarázható helyzetek. Olyanok ezek, mint a kilőtt nyílvesszők, amelyek egy pillanatra feltűnnek, majd ködbe vesznek. Nem könnyű számot adni az ilyen helyzetekről, még akkor sem, ha csak saját magában akarja tisztázni őket az ember.


Susana Fortes



Rég volt már...?
Elvesztem a pillanatok hullámai között, kergetve képeket, amik egyszer hozzám tartoztak, de aztán mégis tovatűntek.
Szoktam volt mondani, hogy engedd át magadon az érzést, éld meg a pillanatot, majd engedd el. Ez mind nagyon szép, nagyon jó és valóban okos dolog is. Tényleg az. Mindaddig, amíg tényleg nem tűnik fel egy olyan helyzet, amit nagyon nem, vagy egyáltalán nem szeretnénk elengedni.
Ilyenkor pedig mi marad?
Szenvedés, üresség, fájdalom.
Nem tagadom, nekem sem megy mindig ezt így meglépni. Ilyenkor van az, hogy becsukom a szemem: nem akarom látni azt, ami ott van előttem. Inkább másfelé nézek, vagy azt gondolom, hogy amit láttam, az nem igaz. Nem lehet igaz, mert jobb az a tudat, hogy tévedtem. Illúziókba ringatva magam csak azért, hogy azt gondoljam, hogy enyém az a pillanat, ami valóban sosem volt az enyém.
Önámító léleksimogatás.
Nem mondom, hogy ez csúnya, rossz dolog. Hogy is mondhatnám, mikor néha magam is így teszek.
Mégis miért, ha tudom, hogy kincs, ami nincs? Mert szeretnék hinni. Szeretném, ha tévednék. Ahogyan szoktam is tévedni. És néha így állok a rossz dolgokhoz is hozzá, hogy remélem, hogy nem úgy van. Hogy nem csak a jó dolgokban lehet tévedni, hanem a rosszakkal kapcsolatosan is.
Tény, ez igaz: néha valóban érhetnek kellemes meglepetések ilyen téren is, de ez sokkal kisebb mértékű, mintsem az ellenpélda.


Szóval, homokba dugott fej és oda súgott szó: körülbelül ennyit ér, ha olyan világba ringatja magát bárki, ami nincs. Pillanatokig szép és jó, valóban simogatja a lelket. És igen, néha valóban kell is, amikor 100 és 100 sebből vérzik az a bizonyos lélek.
Mert tény, idővel a sebek beheggednek és erősebbé tesznek, mint előtte voltál. De néha, ha csak pillanatokra is, de el kell róluk terelni a figyelmet, mert azt érezni, hogy a világ és a lélek egybehasad a fájdalomtól. Hogy nincs tovább az adott pont után. Amikor már azt érezni, hogy nincs többé semmiféle remény, és ha az utolsó remény is elszáll, mint tétova galamb a párkányról, akkor véget ér minden.
Van ilyen?
Nyilván akad ilyen is, még ha nem is jó dolog.

Remélni azonban mindig kell, még akkor is, ha épp azt érezni, hogy az az adott pillanat az élet legsötétebb éjszakája, ami csak jöhet. És miért? Mert a gödör aljáról csak fölfelé lehet kapaszkodni.
Akkor is, ha minden egyes nap pofonnal nyit az élet, ami a földre lök. De fel kell állni és rendületlenül haladni tovább.
Igen, minden egyes ilyen nap és alkalom megkeményíti az ember testét és lelkét, főleg, ha nincs mellette az/olyan ember, aki támogassa. Akkor ez még érezhetőbb.
De!
Jönni fog, mert jönni kell...higgyünk abba, hogy egy jobb kor, ami után mindez az egész, nehéz élethelyzet(ek) már csak egy kellemetlen emék, azt követően pedig szimplán csak egy emlékké avanzsálódik. Hogy igen, ilyen is volt, de semmi sem tarthat örökké: a rossz dolgoknak is vége kell szakadjon. Hinni hittel, remélni és emelt fővel lépni tovább a holnap felé, hogy a csoda majd most jön el.
Mert fog. Kell. Muszáj neki.