Mezítelenül, a szavak köntösét levetve a karfára

Sok régi monda beszél elsüllyedt városokról, amelyek most a tenger fenekén fekszenek. Holdfényes éjszakákon néha lelátni a tengeralatti palotákra, márványterekre; és végzetes órán a tengermélyi harangok hangját is lehet hallani. Egy ilyen elsüllyedt várost hord magában minden ember.

Szerb Antal

[...]

Olyan sok idő telt már el "azóta", hogy először elmondtam. Igazán és őszintén. Nem szégyeltem lelkem meztelenségét. Önmagam voltam, pedig fogalmam sem volt róla, hogy az milyen lehet. Vagy ki vagyok én?
Mégis, azóta bár végtelen idő telt el, mégis mindig és minduntalan: szenvtelenül, hidegen, reszketve, könnyezve, üvöltve a kíntól, de visszavágyom oda!
Olyan fájdalmas a lecke, amit kaptam, hogy félek, hogy nem tudom helyrehozni. Hiába fogadkozom, hogy soha többé...
Kergetem félőrülten az időt, a vagyont, az elismerést. Csupa haszontalanságot, függetlenül attól, hogy a való élet velejárói és részben nélkülözhetetlen részeit képezik. Ám nem is ezzel van a bajom, hanem azzal, hogy... vagyok, aki vagyok. Avagy akivé lettem.
De miért?!
Miért kellett mindez...? Habár azóta sok mindent megtanultam, megtapasztaltam, sok mindent láttam, mégis...mindig, szó szerint mindig visszarévedek abba a pillanatba, amikor...elkanyarodtam önmagamtól. Onnan, ahol lennem kellett volna mindig.

Joggal merülhetne fel a kérdés: megérte?
Én ebben a pillanatban szemrebbenés nélkül vágom rá a választ:NEM!
A világ minden pillanatát, mi több: a létezést magát cserélném el azért, ha mindezt, ami azóta volt, semmissé tehetném! Hogy visszamenjek oda, ahhoz a pillanathoz, amikor megfogalmazódott egyáltalán a gondolata is annak, hogy meghozzam azt a döntést, ami azóta is végigkíséri az életemet. Függetlenül attól, hogy eszembe jut-e tudatosan vagy sem. Ott van minden mozdulatomban, minden gondolatomban.
A részemmé vált, én pedig...
Sokat és sokáig panaszkodtam, hogy nem érzem magam teljesnek, ami igaz. Nem vagyok. De voltam. De még mennyire, hogy voltam. Annyi rossz között is megtaláltam a részem, hogy hogyan legyek egész ezen az elveszett világon.
Mégis, csak kérdőjelek tengere jelenik meg bennem, amikor felidézem és nem, egyáltalán nem lelem a miérteket. Nem lelem a választ, mert nincs! Koholni tudnék csak mindenféle kifogást és hibáztatni mindent, ami él és mozog, de még azon is túl.
Mégis, a létezést odaadnám, a végtelent. Az egész életem. Most már bizonyosan mondhatom ezt és nem bánnám meg egy pillanatra sem.
Arcomon mosollyal, felé nyúlva dobnám el mindenem, aki vagyok. Aki voltam és lehetnék. Bármit megtennék, hogy újra egész legyek, ne pedig ez a törött, fénytelen és megkopott valami, valaki.
Nem érdekel már többé, hogy ki és mit gondol. Önként tiprom a sárba a büszkeségem, az egóm, bármit.

Leteszek mindent a karfára és leülök magam is.
Elmondok mindent, ha leülsz ide hozzám. Elmondom a létezés minden pillanatát, bármit, amit csak tudni akarsz. Csak azt kérem, bár nincs jogom hozzá, hogy hallgasd meg azt, amit senkinek sem mondhatok el. Amit elmondhatnék, de senki sem értené meg. Nem értené, hogy mit mondd a szó, mit akar jelenteni. Nem lát bele, mögé úgy, ahogyan csakis Te vagy rá képes.
Igen, TE.
Hiszen erre mindig is csak Te voltál képes és leszel örökké.
És hidd el, ha azt mondom, hogy annyira és nagyon, szavakkal ki nem fejezhetően mondom azt, hogy sajnálom, amit tettem.
Jó ideje szeretném hinni azt, hogy nincsenek véletlenek. Egyfajta mentség, kibúvó, hárítás arra vonatkozóan, hogy ez nem az én hibám. Nem tehettem ellene.
Ám bármennyire is hiszek ebben, mégis áttör rajta, hogy nem tudom elfogadni. Mindent elfogadok, tényleg így van.
Ám ezt nem, ezt nem tudom megtenni. Ez mindig fájt és mindig fáj is, mert...annyira bánt, hogy ennyi időbe telt megértenem dolgokat, hogy rájöjjek.

Elmondanám, ha tehetném, hogy mi történt, mióta nem láttalak. Mit láttam, mit éreztem, és mennyire más lett a világ, azóta, hogy nem vagy a részem, én pedig a Tiéd. Hogy mennyi mindenen mentünk át mindketten, fölöslegesen.
Úgy szeretném semmissé tenni a fájdalmat!!
Annyira sok mindent szeretnék tenni, mégis: életemben először igazán félek. Félek attól, ami mindig is bennem volt, azóta. Félek, hogy nem hozhatom helyre. Pedig tudom, hogy mostanra már pontosan tudok mindent, amit tudnom kell. És hogy képes vagyok arra, amire akkor még nem.
Hogy mennyit változtam, de mégis, belül az maradtam, aki mindig is voltam. Eltemetve az évek mocska, súlya, elvárásai alá.
Én pedig nem ellenkeztem: mert a törött és vérző sebeim, habár átütött a "szín" mindenen, mégis elfojtotta a fájdalmát. Összekövesedett mindennel, és úgy kevésbé fájt. Nem volt eleven lüktetése a fájdalomnak. Dugtam a fejemet a homokba is, bárhová, csak hogy felejteni tudjam.
Ahelyett, hogy szembenéztem volna és megpróbáltam volna helyrehozni. Ami mindig bennem volt, de féltem. Féltem attól, hogy félek, és minden félelmem alfája és omegája is hozzád volt köthető.
Csakis kizárólag ez tudott félelmet csöpögtetni mindenbe és a gondolat, hogy ez örökké így marad, óhatatlanul rányomta a bélyegét mindenre.

Látod...?
Itt állok most előtted. Őszintén, mindentől mentesen. Ég az arcomon a láng pírja, a vágyakozás, hogy elmondhassam az évek alatt el nem mondott, meg nem élt, ki nem gondolt élet minden apró mozzanatát.
Biztosabb vagyok ebben, mint eddig valaha bármiben is és erre, érted, mint mondottam, felteszek mindent egy lapra. Ha pedig vesztek, önként és dalolva dobom el, ha ezzel számodra jobb lenne bármi is.
Mert tudom, érzem, hogy a sok hibám, amit elkövettem, az évek, amiket meg nem éltem, minden azért és abba a pillanatba sűrűsödik össze, hogy ellensúlyozza azt, hogy talán újra, és többé szét nem válva ismét teljes egész legyen, ami egyszer eltörött.
Hogy teljessé váljon a fény és a sötétség. Hogy újra fényt hozz csillagtalan világomba, hogy ismét melegség öntsön el mindent, ami azóta vastagon meg és átfagyott.
Annyira szeretném, hogy így legyen.
Remélve, hogy amíg mindketten létezünk, addig az esély megvan erre.

Leteszem a tollat. Nem írom tovább a szavakat, mert még ők sem értik meg azt, amit megformálnak. De tudom, ha Te olvasnád, még a csendjükből is kiolvasnád azt, amit mondani szeretnék. Hiszen, Te még a csendemben is mindig megtaláltad a fel nem tett kérdéseimre is a választ.
Úgy szeretném, ha ismét ott tartanánk, ahol mielőtt összegubancolódott a sorsunk fonala. Féltő gonddal bontanám ki a csomót, ami miatt minden kialakult, majd szépen, finoman, óvatosan fonnám össze magamat veled, hogy soha többé nem történhessen meg mindez. Sem most, sem a következő életek során sem. Hogy ne legyen esély rá, hogy az, ami egy, többé ne legyen így és ehhez hasonlóan soha kettő.
Hogy a kezem mindig a kezeden pihenjen, a karom rejtekébe rejtselek el, álmodra hajtsam a fejem. Féltelek. Mindig is így tettem, csak sokáig nem mondtam.
De nem érdekel már a múlt többé:a jelenem és jövőm szeretném, ha mindig veled jönne el. Hogy támogass, ha bizonytalan lenne a léptem, én pedig mindent elhárítok, ami elénk kerül.
Legyünk újra az, ami mindig is voltunk:ketten egy egész.