Elképzeltem, hogy...

Nem az a baj... hogy egyedül sétálok. Nem az a baj, hogy egyedül ülök a padon, a kávézóban, a tengerparton. Nem az a baj, hogy egyedül alszom el este, és egyedül ébredek reggel. Sem az, hogy egyedül iszom a reggeli kávét, és eszem a pirítóst. (...) Nem az a baj, hogy egyedül. Az a baj, hogy nélküled.

Csitáry-Hock Tamás

Továbbviszem a gondolatot, ami foglalkoztat és nem enged. Mindig visszaránt magához, mint a gyermek a madzagra kötött rovart, amikor már úgy gondolja, hogy épp elég szabadságot kapott, jöjjön már egy kicsit közelebb. Sóhajtok, ahogyan felrémlik, hogy mivel jár együtt számomra egy-egy ilyen visszarántás, amikor a gondolat-pórázom láthatatlan láncok mentén csattan és már szállok is visszafelé. Újra és újra, meg nem határozott, vagy inkább számomra nem érthető időközönként.
Ismét itt vagyok, belépek: ismerős gondolatok üdvözölnek megszokottan, már várták az érkezésem. Ám azonban valami változott, valami más. Itt most nem arra kell gondolni, hogy eltelt valamennyi idő, ami lehetne akár percekben, vagy években is mérni vagy még nagyobb távlatokban.
Megvilágosodás, elfogadás, belátás és beismerés. Csupa "idegen" és "ismeretlen" fogalom, ami bár az élet valamely szakaszában megismertette magát, de most mégis, újszerű köntösben érkezik és mutat rá dolgokra. Most, hogy eljött az ideje valaminek.
A beismerés fájdalma a félelem halála. Nos, ez valóban így van. Egyszerre jelent ez megrendítő erejű terhet is, egyfelől. Függetlenül, hogy más súlyok eszeveszetten hullanak alá a múlt szakadékába és reménykedém, hogy többé onnan már soha nem tudnak visszatérni.
De mint tudjuk, ezen dolgok, ellentétben a valósággal, itt, benn a képzelet és az elme birodalmában nem mindig ennyire egyszerűek és maradiak, hogy a "halott" dolgok azok is maradjanak. Néha rettenetesen kellemetlenek tudnak lenni és fel is támadnak, ha úgy van.
Néha tényleg így van. Roppant kellemetlenné azonban tényleg akkor válnak, ha még félelmet is képes generálni, ami elől egy véget nem érő meneküléssé válik az élet. Létezel, de mégsem élsz.

Szóval...elképzeltem. No, nem épp azt, hogy jelkép lettem egy jelkép nélkül korban, bár az is biztosan remek elfoglaltság lenne/lehet.
Hanem azt, hogy sok évnyi töprengés után, mélyen eltemetve a korok, emberek, szavak, ítéletek, gondolatok, elvárások és ítéletek súlyából és mennyiségéből alkotott szemétkupac alá: ennyi volt. Eddig és nem tovább! Meghúzom azt a képzeletbeli vonalat, hogy eddig tartott. Mondanám, mert "illene", hogy szép volt, jó volt, stb. Nem. Nem volt az, a legcsekélyebb mértékben sem. Sőt! Utáltam is magam, még tetejébe annak a kupacnak, ami rám rakodótt, tetejébe még önmagam is. Mert kell(ett) a hab tortára, hogy bezáródjon a kör teljesen és mestermű legyen a 22-es csapda.
Nos, így volt. Veszek egy eléggé mély sóhajt, majd kiengedem. Mondanám, hogy ebbe belesűrítettem mindent és ahogyan a levegő távozik a testemből, minden rossz is vele megy egyszerre. Eléggé könnyű és kényelmes megoldás lenne, igaz?
Nos, lenne.
De nem így van. Ez sem így működik, de tény, jó elképzelés lenne.
Vannak dolgok, amiket nem lehet a könnyű úton haladva megcsinálni. Főleg, ha ennyire régi dolgokról van szó, aminek még a létezése is már-már képzeletbeli szintre emelkedik az idő távlatából és még önmagunk számára is már-már felhorgad a kérdés: igaz volt mindez, vagy csak "álmodtam" talán?
Szeretjük azzal áltatni és "ringatni" magunkat az önámítás könnyű könnyű párnái közé, hogy "idővel majd jobb lesz", vagy "az idő minden sebet begyógyít", "én mindent megtettem" és még sorolhatnánk egy végeláthatatlan listát.
Azonban, én ezzel nem értek egyet.
Mert való igaz, hogy az idő, a feledés, a természetes felejtés valóban sok mindenre jótékonyan ráhinti az idő porát és elfedi azt. De..., én úgy vélem, hogy vannak, vagyis keletkezhetnek olyan sebek is az életben, ami bár látszólag vér nélküli, mégis örökké felhorgad és kisebesedik az ember lelkében. Nem engedi magát elfelejteni. Mikor már azt hinnéd, hogy begyógyult, lelöki önmagáról a tapaszt; időt, feledést, mindent.
És lüktet éppen oly elevenen, mintha épp most, de legalábbis tegnap lett volna. Függetlenül attól, hogy milyen rég is volt az már, ami ezt kiváltotta.

Szóval, visszakanyarodva a fő csapásra gondolatom kanyargó csapásai közepette: elképzeltem.
Eleget préseltem magamban a félelmet, magam pedig az élet minden szegmensében ahhoz, hogy megszüljem:a magvas gondolatot? Nem, azt azért nem.
De, azt biztosan állíthatom és kijelenthetem, hogy későn. Túlságosan is későn sikerült eljutnom ama képzeletbeli térképen A-ból a B-be, szembenézni egy retteget félelemmel, amire mindig oly szívesen húztam rá mindent, csak hogy ne lássam. Ne kelljen szembenéznem vele, pedig...igazából sok minden fakadt belőle. Csak, mint olyan: nem láttam át az összefüggéseket. Könnyebb volt átcímkézni, hogy ez azért, az amazért, és így tovább, hogy minek mi az oka, miért és hogyan, merre, miért.
Ám egy ponton túl megcsömörlöttem: nem akartam többé elfutni. Senki és semmi elől. Bármi jöjjön és történjen, legyen.
Így végül, amikor már mindent leküzdöttem magamban, ami elém került, így vagy úgy, elővettem a legapróbb, mégis a legnehezebb dolgot, ami mélyen bennem maradt.
"Miért?"

Hosszú, hosszú évek forognak bennem eme kérdés körül. Az bizonyos, erre tanúm is lenne, ha akarnám, aki megmondja, hogy bizonyosan így van. Időről-időre elővettem ezt a kérdést, megforgattam és tapogattam. Sokszor elbeszéltem, hogy nem értem, hogy miért történt, ami. Ami, igazából, most már, hogy tudom a választ, nem volt igaz. Mert ki kellett volna nyitnom a kérdést. És benne, igenis ott lett volna, és volt is a válasz rá.
Igen, szeretném érezni a megkönnyebbülést, azt az extázist, hogy valami végre kiteljesedik, megoldást talált egy korokon átívelő kérdésre: de nem érzem.
Helyette szomorúság csordogál be lassan abba a hatalmas kráterbe, ami maga után hagyott, mintha egy bomba robbant volna. Mondanám, hogy mindenféle maradványok maradtak, de...nem lenne teljesen őszinte, én pedig nem szeretném, hogy hazugság maradjon ott, ahol tisztaságot akarok. Belül. Magamban. A lelkemben.
Szóval nem, sok maradvány nem maradt. A felismerés, az idő kegyetlen foga és még sorolhatnánk miféle körülmények hatására, de sok minden nem maradt a nyomán.
Csak maga a válasz. Hidegen, mint a márvány. Csonkjai a reménynek, melyek, mint kihajtott rügyek a fákon tavasszal. Ám mindez rég fagyott lehetőségek maradványa.
Szeretném hinni, és habár vallom valahol, ez nem jelenti azt, hogy ezzel mindenki egyetért. De ez igazából nem is érdekel. Mármint az, hogy ki és mivel ért egyet velem vagy miben nem. Azok az idők már rég tovaszálltak.
Egyes egyedül az érdekelne, hogy vajon Ő mit gondolhat?
Tudom, ezer éve lezárt történet. Mégsem...mégsem tudom elengedni.
Igen, tudom, lezártam. Lezártuk, legalábbis szavakkal mindketten ezt mondtuk. Mégis, örök kérdés és rejtély volt bennünk, hogy de "miért?"
Mert válasz az nem volt rá. Vagyis, nem tudtam megmondani, odaadni és kibontani. Csak gyáván elfutni. Úgy, mint sem azelőtt, sem az után soha nem tettem. Akkor és ott mégis...
Örök szégyenfolt a lelkemen.
Sokáig foltozgattam ugyanazzal a matricával, hogy "Nem tudom."
Most mégis, ismét és újra itt állok. Mondanám, hogy előtted, de nem így van. Azt csak remélem, hogy egyszer eljutok oda, hogy mindezt a szemedbe is mondhassam és lássam, mondd bele a szemembe, hogy mit gondolsz. Annak fényében, amit mondok.
Mert a múlton, az eltelt éveket nem fog változtatni, ez igaz. Visszahozni és jobbá tenni sem fog semmit sem. Sőt! Nem is akarom, hogy ezt tegye.
De azt...azt viszont valahol szeretném, hogy megszabadulva ennek a kérdésnek a terhétől, majd elmondva magát a kérdést is örökre eldobva mégis; még egyszer meg akarom ismerni, és ha lehetőség van rá, akkor a részévé válni annak a csodának, aminek egykor a részese voltam. Hiszen, néha...néha mindenkinek jár egy esély. Pont én lennék olyan alávaló, hogy ne érdemeljem meg, hogy jobbá tegyem a legnagyobb vétkem és megadjam Neked azt, amit csak én adhatok meg; igazán?
Mert most már tudom, hogy mit és hol, hogyan rontottam el. Mi vitt el arról az útról, amin járnunk kellett volna.
Hiszem azt, hogy amíg csak tartott, épp annyira igaz és őszinte volt, mint maga a világ, amelyben léteztünk. És bár megszakadt ez a fonal miattam, megtört a tánc, a keringő, amit lejtettünk és mindketten más-más emberekkel kerültünk párba és táncoltunk tovább, mégis.... örökké ott motoszkált a kérdés: "Miért?"
Tudom, vagyis helyesebben megkockáztatom és ha kell, elbukom, hogy ez valahol mélyen, bármennyire is le van zárva, "átlépve", ott maradt, mint egy tökéletes pecsét. Amit közösen alkottunk. És bár eldobtuk, nem foglalkoztunk vele azóta, attól még megmaradt.
Mert az életben az igazán ritka és értékes dolgok időtállóak. Lehet a föld mélyébe, vagy az idő mocsarába mélyen elrejtve. Attól még a gyémánt az gyémánt maradt. Csak sok rajta a mocsok.
Ez igaz, abból bőven van rajta.

Szóval, a régi kérdésre a nyitás: amit félek bár, hogy soha nem mondhatom el szemedbe, mert nem lesz rá lehetőségem, nemhogy bármi másra. Annyi mindent mondanék, de a legfontosabb talán az, hogy nem azért hagytalak el, mert nem szerettelek. Hanem, mert féltem.
Nem tőled, nem magamtól. Nem attól, hogy az élet nehézsége miatt nem tudnánk megoldani mindent, ami elénk kerül.
Hanem féltem egy olyan félelemtől, ami vasmarokkal fogta a lelkem bilincsbe és napról napra erősebben fogott, mígnem már levegőt is alig kaptam.
Tudom, mindent megértettél mindig, amit mondtam, éreztem, vagy csak gondoltam. Talán még ezt is könnyedén legyőzted és megoldottad volna. De sajnos, én önző voltam és ezt az egyet nem tudtam neked elmondani. Soha.
Most pedig, lassan 16 éve hordozom és végre ki tudtam bontani. Úgy szeretném ezt az időt semmissé tenni, odarohanni hozzád és magamhoz ölelni. Nem szólni semmit sem, csak karomba zárni szorosan, miközben mindenki értetetlenül nézne, veled az élen, hogy akkor most mi is történik.
Majd elrohanni veled egy csendes helyre és mindent, a létezéstől kezdve a teremtésig mindent elmondani. A választ a "miért"-re. De legfőképpen ezt: hogy fontos vagy a számomra. Mindig is az voltál. Sokszor akartam ezt elmondani, kb minden évben 1-2x felsejlett, de mindig elnyomtam erővel. Félelemmel feleltem a félelemre magamban.
Mindig másokat néztem, hogy ne sértsek meg senkit sem, ne okozzak gondot és problémát. És valahol neked sem akartam ártani ezen dolgok által, pedig valahol pont ezzel ártottam még többet, hogy engedtem, hogy az évek alatt történjenek veled is, amik mostanra már mögötted vannak.
Hiszem azt, hogy az a fiú és az a lány, aki akkor voltunk, még most is bennünk van. Mélyen eltemetve az idő és minden más alá. De..., ennyi év után a fiú végre meglelte "önmagát" és szeretné, ha még van az a lány is, akkor leporolja az idő homokját.
Nem akarom folytatni onnan, ahol abbamaradt.
De szeretnék újra a szemed fényében fürdeni. Szeretném megfogni a kezed és ujjaim az ujjaid közé fűzni. Sétálni az utcán, miközben hevesen gesztikulálva és olyan hanggal beszélnék, hogy még a süketek is felkapják a fejüket. Tudom, néha harsány vagyok. Ám csendes is tudok lenni, ha úgy van.
Főleg, ha álomra hajtod fejed odabújva, finoman cirógatom a hátad, még kellemesebben tudj aludni, míg végül az illatodba merülve magam is elalszom veled.

Fiatalság...röpke pillanatoknak érzem most így, visszagondolva, hogy repül az idő. Mégis, örökkévalóságnyi minden pillanat, amikor arra gondolok, hogy mennyi idő ment el pocsékba, és még mennyi fog, ha...nem tudom elmondani.
Felmerülhet az a kósza kérdés is, hogy mitől vagyok annyira biztos, vagy még inkább magabiztos abban, hogyha mindezt elmondom, akkor mindent meg tudok változtatni...?
A válasz az, hogy ezen a világon semmit sem lehet biztosra állítani. Én mégis azt mondom most, hogy emlékezem. Arra a napra, mintha tegnap lett volna, amikor először láttalak, pedig nem is volt tervezve. Teljesen "véletlen" volt, vagy legalábbis akkor tényleg nagyon így tűnt. Hogy odasodródtam egy helyzetbe, ahol Te is jelen voltál és nem telt el sok idő, máris közös hangra figyeltünk oda, nem pedig a körülöttünk történő dolgokra. A legszebb pedig az egészben - veled az élen - hogy gyönyörű volt minden pillanata. Végtelenül természetes. Önmagunk voltunk, színjátékok és maszkok nélkül.
Tudod, nem tudtam, hogy ki vagyok, nem tudtam a világról sem szinte semmit sem. Mégis, veled, ott: enyém volt minden, amit csak valaha is kaphattam (volna) az élettől.

Látod?
Szaladnak a sorok és a szavak egymás után, ha csak arra gondolok, hogy Rád gondolok...és mennyi lehetne még.
Pedig csak elképzeltem, hogy...