JudyPTJ blogja

Ismerősnek tűnsz, Kedves!

Találkoztunk már valahol?

Én úgy hiszem, igen.

Minden éjjel. Az álmainkban.

Tudod, mostanáig úton voltam. Feléd.

Kietlen, reménytelennek tűnő utakon vándoroltam.

Kerestem valamit. Magamat kerestem.

Elvesztettem, de megtaláltam, és rád találtam.

Mostanáig formált engem az Isten.

Újra születtem, hogy újjászülethessek.

Adott könnyeket, hogy tisztára moshassák látásomat, hogy mindig, mindenhol vegyem észre az értéket, a szépséget, ami körül vesz.

Adott apró jeleket, s ha jól figyeltem, tudtam, merre induljak tovább.

Adott sok-sok fájdalmat és csalódást, de nem azért, mert nem szeret, hanem, hogy megtanuljam értékelni a legapróbb örömöket is.

Mostanáig tanított engem.

Tanított örülni mindennek.

Örülni a két karomnak, amely mostantól téged ölel örömödben, bánatodban.

Örülni lábaimnak, melyek elvezettek hozzád a hosszú úton.

Egy csillagot követtem, s te ugyanazt a csillagot követted.

Jól kellett figyelnem, hogy csak az igaz fény vezessen.

Hűséges barátokat is kaptam az úton, akik által több és jobb lehetek, akiknek én is javára lehetek,

akik megerősítettek abban, hogy élni jó, de csak szeretve érdemes.

Mostanáig tanított az Isten.

Megértésre, elfogadásra és türelemre, hogy minden adomány a megfelelő időben érkezik hozzánk.

Minden elrendeltetett, irányított véletlenek sorozata, minden egymásból következik és egymásra épül.

Mindig tudtam, hogy a nekem rendelt társ is úton van felém.

Őt is épp formálja és tanítja az Isten és éppen olyan szerető lélekkel tölti el, mint engem.

Ember vagyok, tökéletlen. Gyakran megbotlok, hibát hibára halmozok.

Téged is meg foglak bántani, pedig nem akarlak.

Nem csak hétszer, hetvenszerhétszer, de te meg fogsz bocsátani, mert szeretlek, s mert szeretsz engem.

Ismerősnek tűnsz, Kedves.

Lehet, hogy találkoztunk már, de még nem ismertük fel egymást korábban.

Eltékozoltunk annyi boldog percet.

Most itt vagy, és én itt vagyok.

Ez a perc a miénk.

A hajnal gyengéden szitálta harmatcseppeit.
Az őszi szellő érzékenyen fújta arcomba hajamat, szálanként, mintha csak a magunk mögött hagyott éveket számolná.
A kelő nap, mit sem törődve a múlást hozó jövő közeledtével, ontotta rám sugarait.
A kilométerkövek bíztatóan integettek felém.
Az útmenti virágok, mintha mind azt súgták volna: "Bízz és remélj! A boldogság ott vár rád, kitárt karokkal, az út végén."
Egy pillanat volt, egy pillantás csupán, mi beragyogta az eget. Az eget, mi elsötétült már rég. Beragyogta szívemet, mely szomorú magányfátyla alól félve pillantott ki.

Drága Szerelem!
Elmúlásban születtél, hogy újra fakaszd bennem az életöröm forrását.
Mi régen elsárgult, most újra virágzott reményül, valami új, valami csoda születésének jeléül.
...
Majd őszre tél,
s tavaszra nyár,
s lábaim alól elfogyott lassan a bánattól koptatott út, s álmok, vágyak tengerén elmúltál, mielőtt világra jöttél volna, hogy beragyogd a reggeleket, az éjjeleket, a mindeneket, hogy ragyogtasd a szívemet.

Minek múlnia kell, hát múljon!
Ha fáj is, oly nagyon, hát fájjon!
Törjön össze a szív!
Hulljon darabjaira az áhított boldogságot festett remény!
Hagyom???
Hagyom...s mégis...mégis várom, hogy újra megszüless, mint ősz a nyár után.
Mert nincs értelmetlen kereszthalál!
Várom, hogy megszüless, ha csak egy percre is, mert az a perc az egész világ.
Értelme a létnek.
Az ígéret perce, a végtelené, a végtelen szereteté, mely karjaiba zárja összetört szívemet.
Szívemet, hol még mindig él annak a csodás szeptembernek a varázsa, ahol míg élek, élni fog az az örök, szép, őszi nap.

Annyi a gyász az életünkben…

Gyászoljuk szüleinket, testvéreinket, barátainkat, meg nem született vagy elvesztett gyermekünket, szeretett kedvesünket.

Gyászoljuk a „lehettél volna életem értelme” kapcsolatainkat.

Naponta élünk át veszteségeket, melyek gyászélményeit nem tudjuk feldolgozni, talán soha.

Addig szeressük azokat, akik szeretnek és megbecsülnek bennünket, amíg tehetjük!

Ez az egy életünk van itt a földön.

Vakon éljük az életünket.

Nem vesszük észre az igazi értékeket, az igazi kincseket, az igazi szeretetet, ami előttünk hever.

Eltaszítjuk a számunkra igazán fontos személyeket, barátokat, társakat.

Nem gondoljuk végig, milyen halálos sebeket ejtünk a szavainkkal, tetteinkkel a másik ember lelkén.

Ha a te életedbe is elküldött a Jóisten egy angyalt, egy életre szóló ajándékot, egy olyan embert, aki nem csak kihasználja az érzéseidet, nem csak bizonyos szerepek betöltésére használ, nem csak felhasznál a céljaira, nem csak sátrat ver egy időre a lelkeden, hogy ott jól megpihenjen…

Aki nem a javaidért vagy a társadalmi pozíciódért szeret, csakis önmagadért…

Aki kedves és megértő, megbízható és alázatos, türelmes és maradéktalanul hisz benned, hűséges és elfogad téged minden hibáddal, megbocsátja a botlásaidat, a bántásokat, ha csalódást okozol neki, nem árul el téged és az érzéseidet, megőrzi a titkaidat, vele megoszthatod minden örömödet, bánatodat, együtt lüktet veled, akkor is, ha nincs veled, ha a te lelked fáj, az övé is fáj, mert érzi a fájdalmadat…

Aki boldog, hogy ismerhet téged, akinek ragyog a szeme, ragyog a lelke, valahányszor láthat téged, aki különlegesnek lát, nem csak a barátod, de készen áll arra, hogy egy életen át elkísérjen igaz társként az utadon…

Ne engedd őt el!

Nyisd meg a szíved és vedd észre, kincset találtál! Ritka kincset.

Ez az igazi boldogság. Nem az anyagi javak, nem egy szépen berendezett tágas ház, nem bármilyen luxus. Csakis a feléd árasztott szeretete.

Ne kelljen gyászolnunk „lehettél volna életem értelme” kapcsolatokat!

Életünk egyetlen értelme a szeretet.

Csodás ez a nyár!

Eltölt reményekkel.

Lassan lehullanak életfám elhalt levelei.

Nem bolyongok többé iszonytérben.

Lehet bár ruhám rongyos, múltam foltos, szívem sebzett, vállaimat nem nyomják már súlyos terhek, biztos-bizonytalanul megtett lépéseimmel megszabadulok tőlük.

Egyre könnyebbé válok, szárnyaira vesz a boldogság.

Elrepít egy rétre, ahol csak mi vagyunk, fekszünk a vakítóan ragyogó kék ég alatt, s a lágy szellő ölünkbe fújja a mindent beborító virágtenger összes szeret-nemszeret-szirmát.

Ajándék vagy...

Ajándék vagyok...

Selyem szalaggal átkötve, díszesen, ahogy egy ünnepnaphoz méltó.

Felteszel egy polcra...

Felteszlek egy polcra...

Ha eljön az ajándékozás ideje, kibontasz engem, és én kibontalak téged, és együtt örülünk az ünnepnek.

Attól a naptól életünk minden napja ünnepnap lesz, s minden nap megajándékozzuk magunkat egymással, és egymást magunkkal.