JudyPTJ blogja

Bár soha ne tudtam volna meg, mi az igazi szerelem! Ami éget és fáj tőle a testem, lelkem. 
Amitől őrült vagyok és végtelenül végletes. 
Egyszer kicsattanok a boldogságtól,aztán a legszomorúbb ember vagyok a világon. 
Ó, bár soha ne tudtam volna meg, milyen az igazi szerelem? 
Akkor most nem tudnám, milyen gazdagnak lenni. 
Gazdag attól, amit adni tudok.  Szeretetet, kedvességet, törődést, megértést, türelmet, elfogadást, bizalmat, segítséget, ajándékul magamat, semmit nem várva cserébe. 
Olyan ez, akár az Isteni szeretet.
Ahogy drága barátnőm mondta, Isten tükrei vagyunk. Ilyen szeretettel szeretnek Isten gyermekei. 
Ha nem ismertem volna meg az igazi szerelmet, hogy bírnám ki a mindennapok monoton lüktetését?
Reményt pislákoló fény vagy egy sötét világban. 
Bolygó vagy a szerelem naprendszerében, és én a te holdad. 
Ha majd egyszer megöregszünk, és együtt kulcsoljuk imára kezeinket, hálát adunk majd Istenünknek, hogy soha nem hagyta, hogy elengedjelek a szívemből, hogy elengedj a szívedből. 
Hálát adunk majd, hogy elküldött minket egymás életébe.

Ismerősnek tűnsz, Kedves!

Találkoztunk már valahol?

Én úgy hiszem, igen.

Minden éjjel. Az álmainkban.

Tudod, mostanáig úton voltam. Feléd.

Kietlen, reménytelennek tűnő utakon vándoroltam.

Kerestem valamit. Magamat kerestem.

Elvesztettem, de megtaláltam, és rád találtam.

Mostanáig formált engem az Isten.

Újra születtem, hogy újjászülethessek.

Adott könnyeket, hogy tisztára moshassák látásomat, hogy mindig, mindenhol vegyem észre az értéket, a szépséget, ami körül vesz.

Adott apró jeleket, s ha jól figyeltem, tudtam, merre induljak tovább.

Adott sok-sok fájdalmat és csalódást, de nem azért, mert nem szeret, hanem, hogy megtanuljam értékelni a legapróbb örömöket is.

Mostanáig tanított engem.

Tanított örülni mindennek.

Örülni a két karomnak, amely mostantól téged ölel örömödben, bánatodban.

Örülni lábaimnak, melyek elvezettek hozzád a hosszú úton.

Egy csillagot követtem, s te ugyanazt a csillagot követted.

Jól kellett figyelnem, hogy csak az igaz fény vezessen.

Hűséges barátokat is kaptam az úton, akik által több és jobb lehetek, akiknek én is javára lehetek,

akik megerősítettek abban, hogy élni jó, de csak szeretve érdemes.

Mostanáig tanított az Isten.

Megértésre, elfogadásra és türelemre, hogy minden adomány a megfelelő időben érkezik hozzánk.

Minden elrendeltetett, irányított véletlenek sorozata, minden egymásból következik és egymásra épül.

Mindig tudtam, hogy a nekem rendelt társ is úton van felém.

Őt is épp formálja és tanítja az Isten és éppen olyan szerető lélekkel tölti el, mint engem.

Ember vagyok, tökéletlen. Gyakran megbotlok, hibát hibára halmozok.

Téged is meg foglak bántani, pedig nem akarlak.

Nem csak hétszer, hetvenszerhétszer, de te meg fogsz bocsátani, mert szeretlek, s mert szeretsz engem.

Ismerősnek tűnsz, Kedves.

Lehet, hogy találkoztunk már, de még nem ismertük fel egymást korábban.

Eltékozoltunk annyi boldog percet.

Most itt vagy, és én itt vagyok.

Ez a perc a miénk.

A hajnal gyengéden szitálta harmatcseppeit.
Az őszi szellő érzékenyen fújta arcomba hajamat, szálanként, mintha csak a magunk mögött hagyott éveket számolná.
A kelő nap, mit sem törődve a múlást hozó jövő közeledtével, ontotta rám sugarait.
A kilométerkövek bíztatóan integettek felém.
Az útmenti virágok, mintha mind azt súgták volna: "Bízz és remélj! A boldogság ott vár rád, kitárt karokkal, az út végén."
Egy pillanat volt, egy pillantás csupán, mi beragyogta az eget. Az eget, mi elsötétült már rég. Beragyogta szívemet, mely szomorú magányfátyla alól félve pillantott ki.

Drága Szerelem!
Elmúlásban születtél, hogy újra fakaszd bennem az életöröm forrását.
Mi régen elsárgult, most újra virágzott reményül, valami új, valami csoda születésének jeléül.
...
Majd őszre tél,
s tavaszra nyár,
s lábaim alól elfogyott lassan a bánattól koptatott út, s álmok, vágyak tengerén elmúltál, mielőtt világra jöttél volna, hogy beragyogd a reggeleket, az éjjeleket, a mindeneket, hogy ragyogtasd a szívemet.

Minek múlnia kell, hát múljon!
Ha fáj is, oly nagyon, hát fájjon!
Törjön össze a szív!
Hulljon darabjaira az áhított boldogságot festett remény!
Hagyom???
Hagyom...s mégis...mégis várom, hogy újra megszüless, mint ősz a nyár után.
Mert nincs értelmetlen kereszthalál!
Várom, hogy megszüless, ha csak egy percre is, mert az a perc az egész világ.
Értelme a létnek.
Az ígéret perce, a végtelené, a végtelen szereteté, mely karjaiba zárja összetört szívemet.
Szívemet, hol még mindig él annak a csodás szeptembernek a varázsa, ahol míg élek, élni fog az az örök, szép, őszi nap.

Csodás ez a nyár!

Eltölt reményekkel.

Lassan lehullanak életfám elhalt levelei.

Nem bolyongok többé iszonytérben.

Lehet bár ruhám rongyos, múltam foltos, szívem sebzett, vállaimat nem nyomják már súlyos terhek, biztos-bizonytalanul megtett lépéseimmel megszabadulok tőlük.

Egyre könnyebbé válok, szárnyaira vesz a boldogság.

Elrepít egy rétre, ahol csak mi vagyunk, fekszünk a vakítóan ragyogó kék ég alatt, s a lágy szellő ölünkbe fújja a mindent beborító virágtenger összes szeret-nemszeret-szirmát.

Ajándék vagy...

Ajándék vagyok...

Selyem szalaggal átkötve, díszesen, ahogy egy ünnepnaphoz méltó.

Felteszel egy polcra...

Felteszlek egy polcra...

Ha eljön az ajándékozás ideje, kibontasz engem, és én kibontalak téged, és együtt örülünk az ünnepnek.

Attól a naptól életünk minden napja ünnepnap lesz, s minden nap megajándékozzuk magunkat egymással, és egymást magunkkal.