JudyPTJ blogja

Sokat utazom. Ilyenkor kettesben vagyok a gondolataimmal, emlékeimmel, ezért ezek az utazások időutazások is egyben.
Talán szentimentalizmus, de így ősszel, amikor a fáktól is elválnak a leveleik, gyakrabban gondolok az elmúlásra és azokra, akik már nincsenek.
Így jutott eszembe ma ez az emlék, ahogy a trolin éppen visszamentem az időben:
Nagyon haragudtam az apámra...
Hosszú idő után egyszer megkeresett.
Most már tudom, azért, hogy jóvá tegyen valamit, bocsánatot kérjen.
Csak annyit mondtam: nem állok még készen a beszélgetésre, időre van szükségem.
Tudod, mi volt a válasza? "Nekem nincs időm."
Nem értettem, nem gondoltam át.
10 évig nem beszéltem vele.

Majd nem sokkal azután meghalt. 

Bár ne kellett volna látnom a szenvedését, bár ne kellett volna szenvednie, bár szebbé tehetném a gyerekkoromat, az emlékeimet! 

Azért hálás vagyok, hogy még el tudtunk búcsúzni egymástól, békében.
Gyakran van, hogy megbántjuk, aki közel áll hozzánk, eltávolodunk egymástól, hagyunk kihűlni barátságot, meghalni szerelmet.
Tudom, megváltoztatni a múltban semmit nem tudunk, de amíg élünk, jóvá tehetünk sok mindent!
Azt kívánom, legyen elég időnk jobbá lenni,  jobbá tenni, amit lehet, megbocsátani magunknak és másoknak!
Legyen időnk szeretni!
2019.október

Ahogy Isten mérhetetlen szeretettel és bizalommal elenged néha bennünket, hagyja, hogy egy kicsit eltévedjünk, mert tudja, magunkra találunk,  úgy engedtelek el én is, szerelem!
Lelkem végeláthatatlan sivatagon át halad, nem kísér karaván, útitársam csak a hitem, szomjamat csak a remény érzése oltja.Sokszor úgy érzem, nem élek, csak túlélek.
Szerelem nélkül minden perc maga a halál, de én hiszek a feltámadásban.
Fáradt vagyok. Vannak napok, amikor úgy érzem, a remény csak valami illúzió.
Hosszú az út, lassan kortyolgatom az életmentő cseppeket.
Gyötörnek a lehetett volna másként gondolatok, a csalódás és elhagyatottság érzése elviselhetetlen, mégis áldom minden napom, mikor újra felébredhetek.
Erőt merítek a természet csodáiból, töltekezem a Nap éltető sugarával, hagyom, hogy szívemet tisztára mossa az eső, s hogy eltöltse lelkemet minden nyugalmával a mélységes csend.
Hegyek és völgyek nehezítik utamat, szenvedéseim verítéke gyógyítgatja sebeimet, melyek újra és újra felszakadnak.
Olykor annyira fáj a lelkem, hogy kínoz minden mozdulat, s értelmetlennek látszik minden, de egy kedves, gyengéd belső hang mindig arra biztat, hogy tovább kell mennem az úton, mert tudom, az út végén vár rám a szerelem.

Ragyogó, napsütéses, madárdalos tavaszi nap van.

A térplasztika előtt megáll egy kézzel látó férfi és lassan körbehaladva, lelki szemeivel finoman letapogatja az őt körülvevő világot.

Rácsodálkozom, milyen fontos tanítása ez az életünknek.

Milyen gazdagon élhetnénk, mi, „látók”, hiszen a szemünkkel fel tudjuk fogni a természet csodáit, ahogy ragyog az ég, vagy éppen beborul, ahogy kibontja pompáját a tengernyi virág a világ csodálatára.

Rádöbbenek, milyen sokszor élünk vakságban, lelki vakságban.

Pedig tudjuk, nem elég meghallani a kimondott szavakat, a mögöttük meghúzódó gondolatokat kellene meghallanunk, a bennük rejtőző léleksóhajt.

Nem elég a szemünkkel látni a körülvevő világot, a lelkünkkel kellene meglátnunk a valóságot, a lélek érintésével a szeretetet, amelyet oly sokszor elutasítunk, mert úgy érezzük, megfojt bennünket.

Nem tudhatjuk, hány évet, napot, vagy csak percet kapunk még ebben a földi életben, a mi döntésünk, befogadjuk-e, vagy elutasítjuk a szeretetet.

Van úgy, hogy el kell veszítenünk valakit ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen sokat jelent nekünk.

Van úgy, hogy a látásunkat el kell veszítenünk ahhoz, hogy majd újra lássuk, a világ vagyunk egymásnak.

Van úgy, hogy meg kell kicsit halnunk ahhoz, hogy újra és újjászülethessünk.

Minden nap egy újabb küzdelem, mégis küzdeni kell, s ha a lelkünk éppen haldoklik, akkor is tudnunk kell rámosolyogni a ragyogó, napsütéses, madárdalos világra.

Sétálni indultam, most is, mint általában, céltalanul, amerre a szívem visz.

Ha egy „útelágazáshoz” érek, néha másodpercekre megállok, elgondolkozom, merre menjek tovább.

Így történt ma délután is.

Egy lelkileg nehezen viselhető hét van mögöttem.

Gyarló ember vagyok, mint bármelyikünk.

Mindig vágyunk valami többre, valami jobbra, mint amink éppen van.

Nem anyagiakra gondolok.

A boldogságot keresem én is, akárcsak bármelyikünk.

Ha tegnap átélünk valami boldogságot, ma azt szeretnénk, ha ez a boldogság holnapra több lenne.

Ha ma közel kerültünk valakihez, holnap egy kicsit még közelebb szeretnénk kerülni hozzá.

Sétáim során gyakran töprengek, hogyan tehetném én mások napjait vagy csak perceit boldogabbá, hogyan tudnám én minél jobban kimutatni a szeretetemet.

Ha adok magamból, mindig egy kicsit többet, ha szeretet adok, mindig egy kicsit többet, önzetlenül, az az én napjaimat, vagy perceimet is boldogabbá teszi. Jól esik a lelkemnek.

Mai sétám során találkoztam egy régi ismerősömmel. Egyetlen találkozás sem véletlen, ez a találkozás is okkal történt.

Kicsit felnyitotta a szememet és megértettem, mi volt a célja, hogy éppen abba az irányba indultam tovább az útelágazásnál.  

Beszélgetni kezdtünk. Ő egyből érezte, hogy megnyithatja nekem a lelkét és elmondhatja, beteg. Régóta beteg. Kemoterápia segítségével küzd az életben maradásért.

De igazán a szeretet az, a mérhetetlen szeretet az, amivel a családja öleli át őt, s általa a Jóisten, ami nélkül már réges-rég feladta volna a harcot.

Ilyen és hasonló élethelyzetbe nem gondolunk bele, amikor a mindennapi kis csatáinkat vívjuk.

Akár a belső ellenségeinkkel, mint a harag, düh, félelem, sértődöttség, megbántódás, mellőzöttség, elhanyagoltság érzése, az elkeseredettség, hogy nincs kihez hozzábújni, amikor olyan nagy szükség van a gyengédségre, ha nem oszthatjuk meg nap, mint nap érzéseinket valakivel, legyen az öröm vagy bánat. Hajlamosak vagyunk keseregni és önsajnálatba merülni, ahelyett, hogy örülnénk minden apró csodának.

Valóban nem gondolunk bele, hogy mások az életükért küzdenek, hogy bár csak  néhány évet, hónapot, vagy néhány napot tölthessenek még boldogságban szeretett családjukkal, barátjukkal, kedvesükkel.

Újra és újra át kellene értékelnünk, mik az igazán fontos dolgok az életünkben, s hogy a legfontosabb a szeretet. Szeretni és szeretve lenni. Ez az egyetlen, ami a legkilátástalanabb helyzetben is képes megtartani, életben tartani bennünket.

Örüljünk ezért minden kedves szónak, minden mosolynak, minden apró törekvésnek, ami a szeretet hordozza magában, s ne sajnáljuk megfelelőképpen kimutatni egymásnak a szeretetünket.

Ünnepel a világ.
Valaminek az elmúlása és valaminek a születése küszöbén.
Sokan nem ünnepelünk, csak csendben hagyjuk elmúlni és megszületni a dolgokat.
Egyedül. Egyedül, de nem magányosan!
Amíg vannak szüleink, gyermekeink, igaz barátaink, lelki társaink, közösségeink, -ha éppen pár nélkül, egyedül is vagyunk-, amíg a szívünkben ők velünk vannak, nem vagyunk magányosak.
Amíg van legalább egy szerető szív, ami értünk dobog, nem vagyunk magányosak.
Adjunk hálát most, az év végén, adjunk hálát minden nap ezekért a szerető szívekért!
Az idei karácsony egyik prédikációjának üzenetét választottam az eljövendő év mottójául:
"Amiről azt gondolod, hiányzik az életedből, talán nem is hiányzik annyira.
Amit nagyon fontosnak hiszel, talán nem is olyan fontos.
Amire szükséged van, amire igazán szükséged van, már meg is kaptad."