Szivárványhid

                                         Katicám, bogaram

Itt ücsörgök egy Napsütötte virágos réten,

A szépülő tavasznak, pompázó közepében.

Karcsú alakját, nyújtóztatja a lila kosbor,

S a napsugár hérics a bokorból kikacagja.

Búsongva mosolyog a tovalibbenő ibolya,

Hiszen elérkezett a búcsúzás könnyes napja.

Harang nélkül cserélődnek a virágok a réten,

A lilák után a fehérek s a pirosak tündökölnek.

Magba vált a réti iszalag, haját a szél búbolja,

Ezüst szöszének csillogását a nap szeretete adja.

Rózsabokorban, sokasodik a pázsitos nőszirom,

Sárgabarack illatával a méhecskét elbolondítja.

Amott a fű között a szinteken vajvirágok bújnak,

Szomszédban a piros kígyósziszek ágaskodnak.

Csokorban ünnepeltek a fűzlevelű ökörszemek,

A tölgyesek mélyéről sakktábla lepkék elő jöttek.

Csodájára szálltak minden bű bájos virágnak,

Kettesével pihentek meg a gyöngyház lepkék.

Trécseltek, fecsegtek a világról minden félét,

A csacsi virágok az utolsó mondatig el is hitték.

A nyárban az admirális lepkék is elő libbentek,

És a közelgő kalandokkal teli útjukról beszéltek.

Bravúrosan navigáltak a szitakötők a rózsaágon,

Hinta-palinta s a vékonyágon egy nagyot hintáztak.

Itt ücsörgök egy fátyol takarta, hervadozó réten,

Egy settenkedő ifjonc Ősz, színpompás közepében.

Búsongva, könnyein átmosolyog a megfáradt Nyár,

Vidáman csivitelve, integetve búcsúzott a fecskepár.

Katicám-bogaram, társam volt a tavaszban, nyárban,

Ideszállt hozzám a fekete pöttyös, piros kis kabátban.

Daliás fűszál tetejére kiállt, majd szemközt nevetett:

 - Ó te oktondi Asszony, hát az a szív Örökké szeret?-

                                         A virágok hívnak

Megyek, mert hív az erdő, hív a rét,

Zölddel a fű, penderül a kis levél.

Lépegetek völgyön át, és réten át,

Fejem fölött trillázik egy csepp madár.

Nézem a hegy oldalát, vár e reám valaki,

Szökell az őz, huppan a muflon, oson a gyík.

S előttem, bólogat a sok kis bájos kankalin,

Üdvözölnek a kosborok, s az illatos nőszirom.

Hallgatom a hegyek, s a völgyek zúgását,

Ébred a szél, és összesúgnak az öreg fák.

Föltámad a vihar és dőlnek a vén fenyők,

S örök álmukban, kicsordul a gyantakönny.

Pár lépéssel fönn vagyok a csupasz hegytetőn,

S a testemet simogatja egy játékos szellő.

Sziklatömbökön, körösen az apró zúzmóka,

Mellettük éledezik az ezernyi sárga pimpóka.

Fejem fölött felhőkkel díszített az ég kupolája,

Ég és föld között vadászik a madarak királya.

Körbe, körbe karikában közelebb jön hozzám,

Suhogtatja a szárnyakat, villannak a sas szemek:

Oh’ tévedtél komám, én a zsákmány nem leszek!

                               A felhők vonulása

Óh’ hogy irigylem a vonuló felhőket,

Hömpölygő lelküket,

Amikor a széllel szövetségre lépnek.

Óh’ hogy irigylem a vad szelet,

Kavargó lelküket,

Szárnyak nélkül szárnyra kelnek.

Óh’ hogy irigylem a kis madarat,

Daloló lelküket,

Amikor az égiekhez fölrepülnek.

Óh’ hogy irigylem a színes levelet,

Táncoló lelküket,

Ha a tomboló viharral keringőznek.

Óh’ hogy irigylem a hó pihécskét,

Csillogó lelküket,

Ha lágyan ringatózik a levélbölcsőben.

Óh’ hogy sajnálom árvaságra jutott,

Nyomorút lelkemet,

Sárba ragadt szárnyaim nem emelhetem!

Az éjszaka magával visz egy reményt, a reggel magával hoz egy csodát. Igy telnek bús, és vidám napjaim. Barátokat keresek, szép szavakat küldök, mosollyal koszorúzva. Majd egy napon tova tünnek a barátok, és emléküket mosoly koszorú takarja.

A szivárványhidon lecsücsültem, és a Világban gyönyörködtem. Az élet nagyon szép tud lenni, ha az ember nem csinál belőle poklot!

"Az ember az egyetlen olyan lény, akiben mindig sikerül csalódni."/GLICA/