Haloperidol

Teremtettél egy világot.

Beragasztott szemek

örökké keserűn vonaglanak.

A vágyak ollók.

A szavak háromszögekben járnak

éned absztrakciójában.

Tökéletes kör lelked

farkába harapva nyeli önmagát.

Esik az eső.

Minden cseppben ott van a kívánságod.

Elnyeli lélegző vágyam,

miből álmaid nőttek ki, mint apró cseresznyefa csemeték.

Emelkedik a talajvíz,

gőgömtől lassan egy darabra fagy,

és mi marad,

a megérthetetlen

hatalommánia.

Ne volnál ártatlan.

Ne volnál gyámoltalan.

Annyi ajtóhoz lennék kulcs,

és te annyi kulcshoz lennél ajtó...

Senkinek se volna titka.

Ömlő sorok,

felhőkből kinn pár birka.

Viszi őket a vihar.

Terra inkognitó.

Számban egy elégett szivar.

Lisztnek az "Isten áldása a magányban"

csavarodó oszlopot emel

örökké mozgó öntudatom mocsarában.

Ilyen arcú az igazság.

Egynek vagy talán,

és minő piszkosság,

ő is ellapozna már.

Milyen kár!

Mert amíg a bányában kaparom a szenet,

elmúlik minden szellemi csók,

mint ez a szösszenet.

Mint magot, temetjük a holnapot, mát,

és a türelem marad neked.

Nem él soká földben, mi mérgezett,

holt időtől, mi egyszer feltámad, lehet.

Szakítsd csak le szemeiddel az eget!

Széthullott a Menny gépezet, és most borzasztóan fáj...

Pedig ígértem rengeteget,

és mi lett belőle, a lelki boronád,

mi beszántja bio paprika tengeredet.

Talán még lehet belőle Istennek ország.

Energiáidtól teli kis szobád

ablakai zárva, téged menteget

a természetfeletti, ne legyen erőd kinyitni.

A Haloperidol nem enged sírni.

Mint egy jó angyal. Mi mást tehet?

Átölellek, és befogom a szám.

Ma nem érhet el vád.

Látom ahogy cseng, nevet

földre hulló koronád.

Én.

Ölelés kell.

Nem lapozom, ígérem.

Én nem.

Hiányoztál, önmagam!