A Szellem

A házban két idegen vert tanyát. Isten lehetett volna csak megmondhatója,hogy milyen nyelvet beszéltek,s kik voltak,de nem Károly napot ülnijöttek,annyi bíztos ! Ezt onnan tudta,hogy jóval utána jelentek meg,éjszakának közepén és az előszobában nem üdvözölték őt,ráadásul csokoládét
sem kapott tőlük,mint a többi Vendég Szellemtől ilyenkor. Miközben átnéztek rajta egy öngyújtó lángjánál,fura pergő nyelven váltottak szót,majd
szétválva,sietősen eltüntek a szobákban. Le sem kabátoltak a fogasra,mint a régi,kedves vendégek. A Gyerek Szellem sértődötten vonult vissza
saját szekrényébe és onnan hallgatta,amint átkutatják a ház többi üres szekrényét,meg fiókjait. Ekkor félelem kerítette hatalmába. Bár fordultak
elő máskor is lemaradozó vendégek,mint János bácsi,meg Irma néni a faluból,mert ők mindig külön jöttek sógort köszönteni,vagy valaki a sófalviak közül,a két
idegent most nem tisztességes szándék hozta ide. Tudta,megérezte ezt. Egyedül maradt a ház lakója,a többi Szellem kiszámíthatatlanul,csak ritkán
látogatott haza névnapra,vagy karácsonyra,rájuk éppen most nem számíthatott. Miután átjárták a pincét,meg a padlást is,ahol ásvány gyűjteménye
porosodott,a kutatás zaja egyre közeledett. Fura zaj volt ez : vésztjósló,megalázó,még akkor is kíméletlenül találva rá,mikor halkabb lett valamiért
pár pillanatig. Míg nem,váratlanul a vendégszobában ütötte fel fejét,az ő szekrénye mellett. A Gyerek Szellem magához ölelte,szorosan Apja hegedűjét
és elhatározta,hogy élete árán sem engedi át a betolakodóknak. Játékait közelebb tolta lábával az ajtóhoz,inkább vigyék azokat,majd a sorsra bízta
magát,a sötétben. A kinti zaj abbamaradt kis időre ( mégis elárulta ezzel magát ? ),ám megjelent előtte ekkor Apja arca és hallotta,látta nevetését is,
ahogyan rátekintett mindig sóváran,kíváncsian,mikor borába kortyolt,talán erősen várva a pillanatot,hogy végre felnőttként koccinthassanak majd.
A hegedűjét még ilyenkor sem tette le,a másik kezében fogta vonóval együtt,csak annyi időre pihenve meg éppen,míg a cimbalom húrjai átjárták
a falak repedéseit is,oda próbálva becsalogatni,azt a neki még akkor annyira meztelenül,kényeskedve nyafogó hangot,amit a harmadik testvér
hegedűje ezalatt érettebbé varázsolt lelkében,évről-évre ... Ekkor, mintha kiszakították volna a szekrényajtót. Az öngyújtó fényében látta a játékai
közé nyomuló idegen, kabátos kezet. A cipőkrémdoboz kerekű traktor kibukott,a padló szőnyegére és azonnal követte egy levélborítéknyi postabélyeg.
A kéz tovább kotorászott,végtelennek tünő ideig,majd hirtelen visszakozott,szitkozódás közepette. Valószínűleg,a korcsolya éle lehetett a tettes,vagy
a fakard sokat látott,szálkásodó pengéje. Miközben továbbra is szorosan fogta  a hegedűt,a résnyire nyitva maradt ajtón mindent jól láthatott,ami a szobában
történt. Arra gondolt,hogy magával kellett volna vinnie a szekrénybe Kusztos Endre sóhegyes szellemképeit,meg Lajos bácsikája korondi festményeit
is a falról,de ezzel már elkésett. A családi műkincsek szerencsére hidegen hagyták a két jövevényt. Miután valószínűleg semmit nem találtak az
egész házban,csüggedten ültek asztalhoz. A névnapról visszamaradt süteménydarabkákat falták mohón,s eközben tovább vitatkoztak idegen 
nyelvükön,bizonyára egymást okolva a nem várt kudarcért. Bár ez volt egy egész évnyi elemózsiája,nem bánta,hogy felfalják. Tudta : a békéért
árat kell fizetni. Aztán a bor következett. Két üvegben is volt,igaz egyik sem tele,de a szellemeknek még így is évekig kitartott volna. Ráadásul
erős,kicsit karcos házibor. Nem bánta,hogy nyakalni kezdték,úgysem ivott egymagában soha. Beszédük hamar csendesedett a bortól. Melegük is lehetett tőle,
mert egyikük kivitte mindkettejük kabátját a fogasra. Béke támadt köztük hamar,még dünnyögtek,motyogtak valamit egy ideig,vígasztalódva.
Végűl az asztalon aludtak el. Mikor horkolásuk jelezte,hogy már nincs mitől tartania,kiosont az előszobába. Kabátjaik láttán eszébe jutottak a régi
névnapok kalapcseréi. Most nem voltak kalapok,de úgy döntött,ellenőrzi mégis,nem vettek-e magukhoz valamit a házból. Egyik belső zsebében
kopott pénztárca lapult. Kis ideig töprengve fogta a kezében,majd átcsúsztatta a másik,teljesen üres kabát zsebébe. Régen,a szülei szigorúan
megtiltották nekik az ilyesmit,csak kalapokkal tehették. Igaz,olykor egy cigit is elemeltek valamelyik zsebből. A szekrénybe rejtette,aztán mikor
eljött a tavasz,hátramentek az erdőbe,ahol a sódombok oldalában maradt néhány lövészárok,még a háborús időkből. Ábrándozva,ott szívták el
hárman,bátyjával,meg unokatestvérével. Mindig imádta azt a helyet. Jókora erdeisíkló tanyázott sokáig,a bokrok közt. Megfigyelhette,amint
felnő,hatalmasra,már nem kellett tartania semmitől,mikor találkoztak fölágaskodott,nála is magasabbra,úgy nézték egymást,aztán lassan,méltóságteljesen tovasíklott ... Keveset szokott aludni éjszakánként, csak elbóbiskolt néhány
percre,mint általában a szellemek. De a kintről jövő, igazi horkolás most ólomként nehezedett szemére,a szekrény mélyén. Hajnaltájt az erőszak hangjai
ébresztették : dulakodás,szitkozódás,majd rohanva távozás.Nem érthette beszédüket,de sejtette mi történt : az egyik kabátzsebből a másikba vándorolt pénztárcán kaptak hajba.
Majd hosszú ideig mély csend követte a civakodást Persze,nem tudta meddig,hiszen az időt ő sosem mérte. Nem érezte szükségét soha ilyesminek. Meg volt jól
a játékai közt,csak őriznie kellett a hegedűt. Évek mulva eljöttek még,igaz külön-külön. De már nem nézhettek át rajta egy öngyújtó lángjánál.
Felnőtt Szellem lett.