Cila blogja

Kinek a pap, kinek a paplan.

Addig jár a korsó a kútra, míg be nem vezetik hozzánk a vizet.

Ki korán kel,  nem aludt sokáig.

Lassú víznek sok az alja.

Pontosan emlékszem a napra, amikor betöltöttem az 50. életévemet. Nagyon vidám ünneplés volt, de már reggel is furcsán éreztem magam.

Mintha az előző napokhoz képest évtizedek teltek volna el!

Reggel alig bírtam kimászni az ágyból, fáradt voltam, fájt mindenem.

Hetekig sajnáltam magam. Éreztem a rám nehezedő évek súlyát, két héten belül számos ismert, és ismeretlen betegség tüneteit diagnosztizáltam magamon. Már majdnem megadtam magam az elmúlásnak, mikor eszembe jutott, hogy korábban miként éltem meg a kerek évfordulókat.

Soha, de tényleg soha nem érdekelt a korom!

• 30 év? Az egy jó szám!
• 40 év? Na és akkor mi van?
• 50 év???

 Azóta már több, a témához kapcsolódó cikket elolvastam. És igen, bátran vallom ma már én is, hogy nem kell ezt a korosztályt leírni, sőt!

Mindig bevallom ha megkérdezik, hogy hány éves vagyok, de gyorsan hozzáteszem, hogy ezek csak egymásután dobált számok….. és tényleg nem szabad vele foglalkozni.

Az én generációm még viszonylag fiatalon kötött házasságot, épített családi házat, majd születtek meg szép sorban a gyerekek.

Elmondhatjuk, hogy így 50 körül – remélhetőleg – nem kell otthonteremtéssel bajlódni, a gyerekek felnőttek, és élik a saját életüket. Ez a korosztály még igen aktív, egészséges, mondhatni ereje teljében van. Bizony, ha elköltöznek otthonról a gyerkőcök, megváltozik minden. A ,,rám már nincs is szükség” érzéséhez könnyen társulhat az apátia, és a társunk iránti érdeklődés elvesztése.

De ezt könnyen elkerülhetjük. Hogy hogyan?

Fogjuk fel úgy, hogy eljött a második fiatalságunk. Újra itt van az ,,én időm”, ami természetesen azt is jelenti, hogy a párunk szabadideje is ugyanúgy megnőtt. Legyen ezentúl a ,,Te időd” + ,,én időm” = a MI IDŐNK!