Cila blogja

Gondolatok
Cila03•  2022. szeptember 16. 13:09

Ismeretlenem

Minden nap délután, pont ugyanabban az időben ültem le

ugyanott, ugyanarra a padra. Egyik alkalommal mellém

telepedett, és minden átmenet nélkül elkezdett mesélni. 

Eleinte nem értettem, hogy miért engem talált meg, miért nem valaki

mást. Rajtam kívül azért elég sokan megfordultak a városnak

ebben a szegletében, és a park nagy népszerűségnek örvendett,

főleg a nyár meleg hónapjaiban.

Szóval valahogy mégis engem választott. Egy ideig beszélt

hozzám. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Nem éreztem a

késztetést, hogy válaszoljak, ezért csak hagytam, had mondja a

magáét, oda sem figyeltem, csak nyomkodtam a telefonomat.

Kis idő elteltével felállt, és ahogy jött, úgy el is ment.

Köszönés nélkül otthagyott.

A következő napon megismétlődött az előző napi jelenet. Én

leültem, ő mellém és csak mesélt. Azt hiszem, az előző napi

történetet folytatta, de igazából nem tudom, továbbra sem

érdekelt.

Ez így ment heteken át. Tulajdonképpen nem zavart, roppant

kellemes orgánuma megnyugtatóan hatott rám, de még mindig

érdekesebb volt a facebookos értesítéseket görgetni. Nem

fordítottam rá kellő figyelmet. Nem ez a helyes kifejezés,

igazából semmit.

Aztán egyszer csak nem jött. Napok, hetek teltek el. Tiszta

hülyeség, de minden nap vártam, hiába. A pad másik fele

üresen bámult vissza rám. A szívem egy apró darabja

érdeklődve hallgatott volna, egy befejezetlen történetet.

Cila03•  2022. április 8. 14:49

100 szavas

Lustán nyújtózott végig pihe-puha ágyában az öreg Tisza. Ahogy lomhán és álmosan egy-egy csapással tovahajtotta magát, fakózöld szoknyája beleakadt a parti fák belógó gyökérlábaiba. A csendesen hajlongó ágak karjaiba bordón csimpaszkodó vadszőlő kacarászva hintázott fel-le. A színes lombok haját meg-megkócoló szélben halk sikkantással adták meg magukat a vízbe pergő mézszínű levelek.

Ladikom oldalát halk cuppanással ringatta tovább a folyó. Merengésemből a borzongató hűvös fuvallatok térítettek vissza, mert hiába marasztalt még a bágyadt napsugár, bizony a horizonton már látható volt, hogy a feje lassan a vízbe koppan. Az alkony szürke szemére az éjszaka ráterítette fekete kaftánját. Kikötöttem, és visszaballagtam az életembe.

Cila03•  2022. január 22. 13:06

Utolsó holdfény

– Tényleg sohasem voltál még féltékeny?

– Nem, még soha – hangzott a megnyugtató válasz.

A lány mosolyogva hajtotta fejét a fiú mellkasára.

Ő gyöngéden félresimította a hófehér nyakra fonódó szőke

tincseket. Ujjbegyét, mint egy lágy futamot a zongorán,

leheletfinoman siklatta végig a kéken lüktető vonalon.

A csillagfényes este, mint egy színpadi kép, tökéletes volt.

Csak egy apró csillanás volt a pengeélen.

Cila03•  2021. március 21. 14:44

Te + én = ,,X”

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik fiatal éveiket a ma már csak retro korszakként emlegetett szocialista érában élték.

Mi könyvtárba jártunk, mert szerettünk olvasni, moziba jártunk, mert szerettük a jó filmeket és olyan diszkóba, ahol az ismerkedés és a tánc volt a lényeg, nem a drog, amiről annyi fogalmunk volt, hogy egyesek sok pénzt tudnak vele keresni, és néha bele lehet halni.

Ha szerencsénk volt, akkor szakszervezeti beutalóval elutazhattunk a magyar Riviéra egyik szocreál üdülőjébe, ahonnan csodás panoráma nyílt a szomszéd gazos telekre és röpke félóra séta után megpillanthattuk a magyar tenger, NDK-ból importált turistáitól hemzsegő partját. Arról szó sem lehetett, hogy felüljünk egy repülőre és tengerpartról tengerpartra, vagy országról országra szálldogáljunk a világban. Jó, ha évente eljutottunk valamelyik szocialista országba, szigorúan kék vagy szürke színű Trabanttal.

A wellness hétvégék az utcai bringázást, bandázást jelentették, és jakuzzi helyett az otthoni öntöttvas fürdőkádban zártuk a szabadtéri programot, hogy levakarjuk  az egész nap ránk rakódott koszt.

Nem jelentettük fel a szülőket, amikor nevelési célzattal a fenekünkre húztak, inkább igyekeztünk rém bűnbánónak tűnni, miközben már a következő hülyeség elkövetésén járt az eszünk.

Hol voltak még akkor fesztiválok? Tátott szájjal néztük a Hair-t, hallottunk Woodstockról, de azt a feelinget az elérhetetlen-álom kategóriába soroltuk.

A suliban a srácok hagyták, hogy nőjön a hajuk, aminek az lett a vége, hogyha a tanárok felszólítására sem vágattak konszolidált frizurát, akkor egy nem túl kötetlen beszélgetésen vehettek részt az igazgatói irodában. Mi, csajok a mininél is minibb szoknyát hordtunk, bezsebelve a felnőttek megbotránkozó: ,,ezek a mai fiatalok, bezzeg az én időmben” felkiáltását és a fiúk elégedett vigyorát.

Imádtuk az angol slágereket, és a tv-re tapadtunk, ha néha egy-egy klipet láthattunk a kedvenc külföldi bandánktól. Jugoszlávia testesítette meg a ,,kis nyugatot”, mert onnan hozattuk a ,,nagy nyugaton” divatos farmert. A szintén jugoszláv beszerzésből származó bakelitlemezekért nem sajnáltunk négyszáz forintot kiadni, hogy aztán rongyosra hallgassuk. Én például Jean Michel Jarre-t és a Jézus Krisztus Szupersztárt. Azt nem tudtuk, hogy mi vagyunk az ,,X” generáció, de imádtuk a nagy generációt. Angolul akartunk tanulni, mert már akkor is ez volt a zene nemzetközi nyelve, de úgy tűnt, hogy pártunk és kormányunk megrekedt az orosz csasztuskáknál.

A csöves farmer és az alföldi papucs le nem szakadt a lábunkról, amiben szigorúan csak csoszogni lehetett. Imádtuk az EDDA-t, és lázadtunk az iskolaköpeny ellen, a tanárok meg ellenünk. A március 15-re készített ünnepi műsorral pedig végleg kivertük a biztosítékot a tanári karnál, mert nekünk a ,,Ha én rózsa volnék” volt a magyar himnusz.  Azért a szerenádnak aposztrofált ballagás előtti éjszakát végigóbégattuk, és hajlandóak voltunk megbocsájtani a minket sanyargató pedagógusoknak, ha sörrel kínáltak. Én mondjuk a matektanárnak azóta sem.

Ó, azok a csodás nyolcvanas évek!

Érettségi után megkezdtük felelősségteljes felnőtt életünket, és megesküdtünk, hogy egy életre befejeztük a tanulást. Vagyis dögunalmasan teltek a napok, de a nyolcvanas évek végére mégis történt valami. Befigyelt nekünk a rendszerváltás. Istenem, hát nem erről álmodtunk tinédzserként?

Aztán 2004. május 01-én a kutyát sem érdekelte a munka ünnepe, azzal voltunk elfoglalva, hogy végre nem csak magyar állampolgárok, de büszke uniós polgárok is lettünk. De az eufória köde hamar felszállt és arcunkra fagyott a derű. A mámorból felocsúdva maradt a nyugati életérzés, keleti fizetéssel. Pedig ígéretet kaptunk, hogy hamarosan utolérjük a nyugatot, csak erről elfelejtették őket értesíteni. Amúgy csak ötszáz kilométerre és kétszáz évre vannak. Azóta is loholunk, de a távolság az Istennek sem akar csökkenni. Rájöttem, hogy ennek kommunikációs zavar lehet az oka, mert ők nem értenek magyarul, mi meg nem beszélni inglis.

És eljött 2009. Befigyelt egy világgazdasági válság munkanélküliséggel, pedig mi akkor is dolgozni akartunk. Közeledve az ötödik X-hez a munkáltatók körberöhögtek, hogy mit képzelünk így, ötven és a halál között. Örüljünk, ha járókeret nélkül még menni tudunk. Különben sincs megfelelő végzettségünk egy ügyintézői álláshoz, mert ahhoz elengedhetetlen az öt diploma és minimum két felsőfokú nyelvvizsga.

Viszont volt svájci frank alapú hitelünk, melynek árfolyama járókeret nélkül is remekül szárnyalt. Közben az ingatlanközvetítők segítsége nélkül elkezdtük nézegetni a szimpatikus felüljárók alját, hogy hol tudnánk meghúzódni, ha a végrehajtó a lakásunk ajtaján kopogtat. Rögtön megértettük a középiskolai matekot, hogy két pont között mennyi a legrövidebb távolság.

Tudomásul vettük, hogy egyetlen megoldás az élethosszig tartó tanulás, ezért korábbi szent fogalmunkat megszegve, újra iskolapadba ültünk. A tőlünk tíz-húsz évvel fiatalabb előadók megtanították, hogy mi az, amit nem tudunk, és így utólag belegondolva helyet cserélhettünk volna, hogy mi magyarázzuk el nekik, hogy milyen az élet, mert arról meg nekik volt halvány fogalmuk. Aztán mégis lett diplománk, és végre megkaphattuk a hőn áhított ügyintézői állást.

Valahogy ezt az időszakot is túléltük, és még mindig itt vagyunk. Kicsit fáradtan, de bizakodva, hogy szerencsés esetben még megérjük nyugdíjba vonulásunk napját. Nos, a vonulást még csak-csak, de a megélhetéshez pénz is kellene. A szorgos évek szorgos spórolása mindenképp meghozza majd gyümölcsét, mert a félretett forintok akár egy esztendőre is elegendőnek bizonyulhatnak, ha nem vagyunk nagy igénnyel megáldva. 

A válság még gondolatilag sem fogalmazódott meg a FED uraiban, amikor neves közgazdászok óvatos becsléssel 2030. körüli időpontra prognosztizálták a nyugdíjrendszer összeomlását. Hurrá, hát nem akkortájt jár le munkával töltött életünk nagyobbik része! Szóval majd állunk a küszöbön és közlik, hogy elfogyott a pénz, mert ugye a felosztó-kirovó rendszerben lenne kinek felosztani, de nincs kinek kiróni.

No, de sebaj, itt az öngondoskodás. Előre megtervezhetjük, hogy a megérdemelt pihenés első napjától még mennyi ideig óhajtjuk rontani a levegőt, és előtakarékosság címén milyen összeggel kívánjuk megterhelni saját bankszámlánkat, és hizlalni kampós orrú barátaink feneketlen pénztárcáját. És mivel az idő pénz, figyelembe vesszük annak időértékét is, nehogy rosszul járjanak.

Na, de kedves ,,X” generációs társaim én azt mondom, fel a fejjel, mindenre van megoldás, mert természetesen minden a mi érdekünkben történik. Mire nyugger éveink hasznos eltöltésén kezdenénk agyalni, – ha addigra az Alzheimer-kór még nem hatalmasodik el rajtunk oly módon, hogy magunkat sem ismerjük meg – tuti kitalálják nekünk a tökéletes megoldást. Irány a kilencvenkilenc éves nyugdíjkorhatár. Aki megéri az meg is érdemli, hogy jogosult legyen, a minimál nyugdíjra.

Addig is próbáljuk kellemesen átvészelni az élet-középválságot és bízzunk abban, hogy az ,,Y” generáció gyermekei hajlandóak lesznek itthon azért robotolni, hogy eltartsák az ősöket. Ők a ,,csendes generáció”, akik már nem akarnak változást, csak azt szeretnék, hogy hagyják őket békén.

Közben cseperednek a digitális bennszülöttek, vagyis a ,,Z”, kiskamaszkorba lépett az ,,alfa”, mi meg csak fogjuk a fejünket: hogy bezzeg az én időmben, mert legalább kétszáz év különbséget vélünk felfedezni köztük és magunk között. De mint fentebb említettem, fel a fejjel, lesz ez még így se!