Cila blogja

Novella
Cila03•  2021. április 11. 10:17

Életfa

 

Az októberi napsütés puhán melengető, bársonyos ujjaival még úgy simogatta az erdő fáit, mintha csak a nyár kényeztetné a fáradtzöld lombokat. De a hirtelen feltámadó hűs szél nyomán vacogva rázták meg magukat a levelek, és fázósan húzták össze aranybarnába hajló köpenyüket, ahogy a nap álmos kobakja napról-napra egyre gyorsabban és gyorsabban koppant a horizonton.

A lombhullató fák némi irigységgel szemlélték örökzöld társaik még ilyenkor is üde tűleveleit, de titokban már beletörődtek, hogy lassan búcsút kell venni a nyári öltözettől és fel kell készülni a télre. Ezért, mint azt a hosszú évtizedek alatt megtanulták, engedelmesen szélnek eresztették őszi ruhatáruk fodrait, hogy a talajra hullva az enyészet láthatatlan karjaival a földbe ölelje őket, vagy búvóhelyet biztosítson az erdő apró állatainak.

A tölgyfák hosszú kocsányainak végén lógó kupacsokban üldögélő makkok, töprengve szemlélték a megfelelő helyet életük első és egyetlen repülésének végállomását keresgélve. Nagy volt a tét, mert a szemfüles vaddisznók könnyedén kitúrták még azokat a társaikat is, akik már biztonságban érezhették magukat a talaj alsóbb rétegeiben.

Az erdő legszélén álló tölgyfa egyik pici makkja már régóta sóvárogva nézegette a közelben álló faragott kerítéssel körbezárt, bokrokkal és tavasztól késő őszig, a kert minden szegletében nyíló virágoktól tarkálló, barátságosan hívogató udvarát. Kiszemelt magának egy megfelelő helyet önálló életének megkezdéséhez. Figyelte társait, ahogy a szelek szárnyán szépen sorban elindultak. Megjegyezte, hogy mikor, milyen szélerősséggel, milyen távolságra jutnak el. Egyszóval, precízen megtervezte további életének meghatározó, nagy repülését.

Mikorra elérkezettnek látta a pillanatot, a kedvező széljárással útra kelt. Kissé bizonytalanul és megszeppenve engedte el az addig védelmező bölcsőnek számító kupacsot, de már nem volt visszaút. Szinte centiméternyire pontosan, az általa meghatározott helyszínre csapódott be. Kissé sajgott a feneke a földet éréstől. Még várt egy nagyobb széllökést, mellyel a megfelelő helyre tornázta magát, majd elégedetten furakodott a puha homokba, és szinte azonnal álomba szenderedett.

A tavaszi napsütés átmelegítette a nedves talajt, és ő hatalmas ásítások közepette elkezdett nyújtózkodni. Pici fejét kidugva a földből, kíváncsian nézett körül. A nap langyos sugara kellemesen csiklandozta kobakját. Kissé ingatagnak érezte magát, ezért figyelmét alsó végtagjai irányába fordította. Gyökérzetét igyekezett jó mélyre engedni, és mikor már úgy érezte, hogy elég stabil lábakon áll, érdeklődéssel fordult a napfény irányába, és üdvözlésképpen első levélhajtásával integetve, boldogan köszöntötte.

– Nézd, anya! Egy kis fa! – hallotta közvetlen közelről két pici emberláb dobbantását, és szinte ösztönösen próbált elhajolni a hirtelen nyakára tekeredő szorítástól, ahogy a csöppnyi ujjak fogva tartották.

– Óvatosan kicsim! – szólalt meg mellette egy bársonyos hang – Ő még nagyon picike, gyengéden szabad csak megérinteni.

A szorítás szerencsére engedett és ő megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megérezte, hogy a bársonyos hang tulajdonosa megfogja a kisfiú kezét, és szelíden lefejti testéről az ujjacskákat.

A rémület alábbhagyott és a megkönnyebbülés meleg hulláma öntötte el minden porcikáját. Kicsit megköszörülte a torkát és megpróbált kiegyenesedni.

– Tudod Petikém ő még egy nagyon pici babafa. Csak nézegetni szabad.

– Babafa! Jaj, ez olyan vicces – kacagott a kisfiú – és mikor játszhatok vele?

– Az még soká lesz – mosolygott az anya.

– Óóóó….. – szontyolodott el a kicsi.

– Mit szólnál hozzá, ha minden nap meglátogatnánk? Figyelnénk, ahogy napról-napra nő és erősödik.

– Az nagyon jó lenne – derült fel Peti arca.

És így is történt. A kis magonc ettől a naptól fogva biztonságban érezte magát Peti és anyukája kitüntető figyelmétől övezve. Minden nap meglátogatták, száraz napokon friss vízzel táplálták, és mint illemtudó és hálás kicsi tölgy, a tízedik nyárra már majd’ egy méterre növekedett.

Peti minden évben gondosan összeszedegette apró terméseit. Egy kis asztalt és egy lócát is leraktak mellé, és ő igyekezett a meleg nyári napokon leveleivel és a szél segítségével, könnyű fuvallattal a forróságot csillapítani, amíg a kisfiú hosszú órákon át rajzolt vagy olvasott árnyékában. Egyik nyáron ritkultak Peti látogatásai, majd el is maradtak. Csak a következő nyáron látta viszont. Egy lánnyal érkezett.

– Nézd! Ő az én kedvenc tölgyfám. – mutatta a lánynak – Még pici magonc volt, amikor anyával felfedeztük a kertben.

– Nagyon szép, szabályos tölgyfa lett belőle. Olyan, mint egy életfa – mosolygott kedvesen a lány.

– Igen, valóban. Egy véletlen folytán kerülhetett ide a közeli erdőből.

– Talán nem a véletlen sodorta ide – jegyezte meg elgondolkodva a lány, ahogy alaposabban megszemlélte szabályos, félgömb alakú lombkoronáját.

Összebújtak, hosszan időztek, majd lassan indulva, magára hagyták. Teltek az évek, és Peti ritka látogatásait nagyon megsínylette az ifjú tölgy. Nem volt kedve olyan intenzíven fejlődni, ahogy azt korábban tette. Míg egy nap a fiú újra megjelent a lánnyal és karjában egy csöpp kisfiúval.

Nem értette, hogy ez hogy lehet, mert a kicsi szakasztott mása volt Péternek. Talán újra kisbaba lett? És eddig hol volt? Talán eldugták előle, és ez a férfi már nem is az a kisfiú, aki egykor felfedezte, és kicsit fájdalmasan, de tele szeretettel és érdeklődéssel a nyakát szorongatta?

És hogy lehet, hogy akit ő ismert és a szeme láttára lett felnőtté… ááááá, nem értette. Hogy van ez?

– Látod Danikám ezt a csodaszép fát? Ő apa kedvenc fája.

Aha!! Most már minden világos. Hát, persze. Ugyanúgy, ahogy ő a nagy tölgy gyermeke, ez a kicsi az ő kis gazdájának a fia.

És ettől a naptól apa és fia minden nap meglátogatták a tölgyet. Hoztak vizet, és sokat játszottak hatalmas lombkoronájának árnyékában úgy, mint azon a régi nyáron Peti. Ő hálából és a boldogság mámorító érzésétől telve, a környék legszebb és legformásabb egyedévé nőtte ki magát.

És ahogy teltek az évek, az egyre növekedő család valamennyi tagjának kedvenc pihenőhelyévé vált a terebélyes tölgy. Már a kis Daniból is férfi lett. Neki is született egy kislánya és egy megtévesztésig Péterre hasonlító fia. Már ő, a valaha kis magonc is felnőtt éveinek teljében volt és elérte magassági növekedésének csúcsát.

Aztán egy nap nem jött senki. A tölgy várt. Várt és figyelt. Egy idegen férfi érkezett. Valami volt a kezében és egyenesen felé tartott. A fa rettenetesen megrémült, amikor a férfi ásni kezdett. Ijedten húzta el a szerszám nyomába akadó gyökereit. Szinte gigászi küzdelmet folytatott, és sikerült is megmenekítenie néhányat, de egy nagyobb területen áldozatul esett mellékgyökereinek egy jelentősebb része. A férfi szerencsére elment, nem ásott tovább. Ő zihálva rendezgette szerteágazó lábait, és próbálta vigasztalni a fájdalomtól sikoltó mellékgyökereket.

Másnap minden szörnyűséget feledve, örömmel fogadta, hogy a család felé tart. De valami nem volt rendben. Nem olyanok voltak, mint máskor. A kicsattanó jókedv és a nevetés helyett valami csendes szomorúság lengte körül őket. Valaki hiányzott. Hiába nyújtogatta érdeklődve ágait, Pétert nem látta sehol.

Egy nagy, fekete dobozt hoztak, amit aztán az előző nap ásott gödörbe helyeztek, és rálapátolták az összes földet. A doboz által kiszorított föld maradékát pedig fölé halmozták. Egy kereszt alakú tárgyat szúrtak a halomba, majd lassacskán és nagyon csendesen visszaindultak a ház felé.

Péter felesége minden délután eljött. Néha csak csendesen megpihent a szabályos félgömb alakú lombkupola árnyékában megbúvó padon, ahol Peti oly’ sok időt töltött gyermekkorában. Néha hosszan beszélt Péterhez, majd reszkető, ráncos ujjaival letörölgette könnyeit arcának barázdai közül.

És a fa akkor értette meg, hogy a nagy fekete doboz kit rejt. Pétert. Az ő kicsi gazdáját.

Aztán a nő egy nap a szokottnál is többet időzött a kis kerti padon. Majd felállt, és mint egy monológot, a fa felé fordulva halkan suttogni kezdett:

– Tudom, hogy te Péter fája voltál és tudom, hogy milyen sokat jelentettél neki. Hiszen együtt nőttetek fel és kísértétek egymás életének minden pillanatát napról-napra. És azt is tudom, hogy te miért vagy itt. Téged nem a véletlen szél sodort ide. Te ide akartál jönni. Hozzá, mert te őt választottad, és hozzám, mert ő engem választott. Most is vele vagy, ahogy én most veled.  ­–  és reszkető ujjaival végigsimította sötétbarna, repedezett kérgét.

Megállt a keresztnél. Talán egy imát mormolt, majd halkan, de érthetően megszólalt:

– Hamarosan visszajövök, hogy örökké veled legyek. Szeretlek.

És napokkal később megint érkezett egy férfi, és a pár évvel korábban lezajlott jelenet újra megismétlődött. Egy mély gödröt ásott, majd a család másnap megint egy fekete, nagy dobozt kísért, és a friss földhalom tetejébe egy újabb keresztet helyeztek el. A család szép lassan szétszéledt. A tölgy tudta, hogy kit rejt az újabb doboz.

A család ricsaja továbbra is felverte az udvart és gyakran ellátogattak hozzá, de a Péter és felesége hiánya ütötte seb még az elkövetkező száz esztendő múltán sem akart begyógyulni.

Már nem várta úgy a tavaszt és a tél is rettenetesen megviselte. A rügyfakasztás, a levélbontás, a bogarak, a nap erős sugarai, mind-mind zavarták. Öreg sejtjeiben nyomot hagyott az elmúlt kétszáz év. Még mindig, minden alkalommal kellemes borzongás futott végig legmélyebb szívgyökerétől lombja legfelső csúcsáig, amikor valaki meglátogatta. De ez már nem a régi volt. Ez már nem AZ volt.

Tizenhat év telt még így. Nézte a földet, nézte a két halmot, rajtuk a kereszttel. A nap éppen csak kibukott a horizonton. Hűvös volt a hajnal.

Az októberi napsütés puhán melengető, bársonyos ujjaival még úgy simogatta az erdő fáit, mintha csak a nyár kényeztetné a fáradtzöld lombokat…. Pont úgy, mint azon az őszön.

A hirtelen feltámadó hűs szél nyomán vacogva rázták meg magukat a levelek, és fázósan húzták össze aranybarnába hajló köpenyüket…. Pont úgy, mint akkor.

Nem várta meg, hogy a nap lebukjon a horizonton. Látni akarta. Egyszer még. És azzal a pillanattal semmivé lenni. Amikor még langymeleg karjaival ölel. Ebbe az ölelésbe akart belehalni. Annak a napsugárnak az emlékével, ami életet adott neki, ami felnevelte, és ami az utolsó pillanatban elengedi. … és csendesen földre borult.

Másnap ott találták. A két sír között, ahogy lombkarjaival a két keresztet ölelte.

 

                                                                      (Debrecen, 2021.03.19.)