Ismeretlenem

Minden nap délután, pont ugyanabban az időben ültem le

ugyanott, ugyanarra a padra. Egyik alkalommal mellém

telepedett, és minden átmenet nélkül elkezdett mesélni. 

Eleinte nem értettem, hogy miért engem talált meg, miért nem valaki

mást. Rajtam kívül azért elég sokan megfordultak a városnak

ebben a szegletében, és a park nagy népszerűségnek örvendett,

főleg a nyár meleg hónapjaiban.

Szóval valahogy mégis engem választott. Egy ideig beszélt

hozzám. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Nem éreztem a

késztetést, hogy válaszoljak, ezért csak hagytam, had mondja a

magáét, oda sem figyeltem, csak nyomkodtam a telefonomat.

Kis idő elteltével felállt, és ahogy jött, úgy el is ment.

Köszönés nélkül otthagyott.

A következő napon megismétlődött az előző napi jelenet. Én

leültem, ő mellém és csak mesélt. Azt hiszem, az előző napi

történetet folytatta, de igazából nem tudom, továbbra sem

érdekelt.

Ez így ment heteken át. Tulajdonképpen nem zavart, roppant

kellemes orgánuma megnyugtatóan hatott rám, de még mindig

érdekesebb volt a facebookos értesítéseket görgetni. Nem

fordítottam rá kellő figyelmet. Nem ez a helyes kifejezés,

igazából semmit.

Aztán egyszer csak nem jött. Napok, hetek teltek el. Tiszta

hülyeség, de minden nap vártam, hiába. A pad másik fele

üresen bámult vissza rám. A szívem egy apró darabja

érdeklődve hallgatott volna, egy befejezetlen történetet.