Kendőbe kötöm..bánatom.

Észre nem veszi,

csak eszköz ...

Hitvány ,hazug,

féltékeny emberek

ostora.

 

El hagyja otthonát,

bezárult vas ajtó.

Vissza nem fordul,

meg tagadja vérét.

várja a csodát.

 

Dörzsöli markát a 

fel bujtó.

Arcán gúnyos mosoly,

öröm ujjongása

messze száll.

 

Boldogsága halovány,

méla büszkesége.

Áldozat ő is 

de észre nem veszi,

butácska lelke.

 

Anyai szeretet,

örök, fájdalom szüli.

Vérzik szíve, 

mert érzi, 

nincs mit tenni.

 

Meg bűnhődik szegény,

bár nem is tudja.

Nem saját keresztjét hordja.

Más lelkén szárad,

mit ő kap cserébe.

 

Gyere haza, árva lélek. 

A míg nem késő.

De nem tehet róla,

nem látja fától

az erdőt a balgasága.

 

Nem baj kis csemetém,

majd fel nősz egyszer.

Csodás arca halovány,

mert büntetése kemény.

Nem lehet anya szegény.

 

Hitt más embernek,

bár nem lett volna szabad.

Egyszer talán érzed,

vér nem válik vízzé

s hol, mit tévedtél.

 

 

Szívem meg lágyítom,

kendőbe kötöm...múltam, 

nem haragszom.

El temetem, rég volt.

Bánatom bezárom 

s kulcsát a tengerbe hajítom.