Attilaa blogja

Hűvös téli szél csapta meg az iskola udvarát

Zord tél jön és volt, aki ezt tudta már

De ez senki kedvét nem szegte úgy látszott

Hisz az udvaron minden gyerek boldogan játszott

 

Feri úgy hitte a legjobb a labdajáték

Ezért hívott játszani mindenkit, aki arra járt épp

Észrevett egy gyereket, aki magányosan a sötétben ült

Tekintete oly hideg volt, hogy az ember azt hitte a levegő pont miatta hűlt

 

Szemei állandóan cikáztak hol jobbra, balra fent és lent

Feri kissé furcsállta, de azért szép lassan közelebb ment

Tekinteténél furcsább csak a vérfagyasztó vigyora

De Ferit az érdekelte, ha hívná, játszani vajon mit szólna?

 

„Szia! Hogy vagy? Miért ülsz itt a sötétben egyedül?”

De a gyerek csak ezt mormolta: „Az őrületből már senki sem menekül”

Feri furcsállta, de kérdezett tovább: „Hogy hívnak téged?”

A fiú szemei megálltak, és egyenesen Ferire nézett

 

„Erre a kérdésre egyedül csak te tudsz válaszolni”

A beszélgető páros felé egy harmadik kezdett vánszorogni

„Hallod Feri! Ne ácsorogj, ott inkább gyere már!”

„Bocs, de megyek, a barátom már nagyon vár”

 

De a fiú még kérdez: „Kóstoltad már annak a gyereknek a vérét?”

Folytatja: „Nem tudom te, hogy vagy vele, de én már nagyon érezném az ízét”

Feri igazából, hogy mit hallott még nem is fogta fel

De a félelmet már érezte, így tovább maradni nem nagyon mer

 

Újabb reggel volt és a Nap fényesen ragyogott

Feri a nehéz táskájával épp az iskolába baktatott

Beér az udvarra és a szeme hirtelen elkerekedik

A tegnapi gyerek véres arccal felé közeledik

 

„Olyan finom volt a vére! Csak kár hogy annyit kapálózott”

Csak ennyit mondott Ferinek és hirtelen el is távozott

Feri elindult amerre vért talált elszórtan

És hamar megtalálta az egyik jó barátját holtan

 

Feri halálra rémült és csak rohant amerre tudott

Nem nézett hátra csak eszeveszettül futott

Megbotlott egy kukában és beverte a lábát

Elővette a telefont és tárcsázta az apja számát

 

De a kuka mellett nem sokkal a véres arcú fiú várta

Elvette Feri telefonját és erősen a földhöz vágta

Elkapta erősen Feri pulcsijának a nyakát

„Ha beszélsz, erről valakinek, megölöm az apád!”

 

Feri nagyon megijedt, de a fiúnak gyorsan ígéretet tett

Ezért nem sokra rá épségben hazamehetett

Nem tudta eldönteni, hogy ezek után mi legyen?

Ne szóljon senkinek? Vagy inkább feljelentést tegyen?

 

De a konyhában késsel a kezében a fiú csak Ferit várta

Nem értette vajon hogy jutott be a házba?

„Bocs, de nem bízom, benned Feri most nagyon utálsz?”

„Hidd el hasztalan, ha eszközök után nyúlkálsz”

 

Valóban nincs már esély ezt Feri is belátta

Gondolkozott, de a helyzetét menthetetlennek találta

De akkor kinyílt az ajtó és Feri apja belépett

Levette a kabátját és alaposan körbe nézett

 

Az apja kicsit furcsállotta, hogy Feri ennyire fél

„Feri mond csak miért vagy tiszta vér?”

„Apa nem látod őt a késsel? Segíts nekem, amit kérek csak ennyi!”

„De fiam… A házban rajtunk kívül nincs senki!”

Nincsenek nappalok, nincsenek éjjelek

Itt nem látsz fényeket vagy ragyogó kék eget

Változatos színeket, pompás képeket

Csodaszép tájakat vagy vidám réteket

 

Ez egy más világ, hol sötétség uralkodik

A teremtő a csodákkal láthatóan fukarkodik

Az emberekkel itt csak a halál mulatozik

Először furcsa lehet nektek, kik átmenőben utaztok itt

 

Az öregkort errefelé senki sem éli meg

Előjön a kérdés, e helyen élni mégis miért éri meg?

A választ nem tudom, én csak szimplán élvezem

Egyszerűen szeretem az itteni életem

 

 Egy árnyék vagyok itt, semmi más

Egy árnyék ki legjobban csak ölni vágy

Késem őrült vigyorral mélyesztem a nyakadba

Ne aggódj, míg meg nem halsz, egy percig sem hagylak magadra

 

Élvezem a szenvedésed és még jobban a halálod

A véred úgy vonz engem, mint a fény a lepkét magához

A vércseppjeiden átnézve, csodálkozva úgy látom

Hogy színesebb lett a szürkés világom

 

Pengém lágyan majd durván a húsodba vájom

Imádom, a véred zamatát kívánom

Halkan kortyolva az elvérzésed kivárom

Ha jó kedvem van a szemed és a beled is kivágom

 

Önző vagyok… nem érdekel, hogy mennyire ártok és az sem hogy kinek

Barátság? Szeretet? Törődés? Ugyan már minek?

Csak egy dolog számít az, hogy én mit élvezek

Úgyis a halál tavába folynak előbb utóbb a végzetek

 

Egy csendes tóparton embereket keresek

És meg pillantok, egy lányt ki fekete rózsát szedeget

Haja úgy zuhan vállaira, mint a legszebb vízesés

Látványára hamar felgyorsul a szívverés

 

Szép szemei, mint egy hatalmas árok oly mélyek

A lány gyönyörűbb, mint összesen a legszebb jelenségek

Kecses, lágy és csábító a mozgása

Kitűnő, tetszeni fog a vérének látványa

 

Kést markolva durván rárontok a lányra

Ő felém néz és megijed, tehetetlen a drága

A pengém éle a torka felé fordul

De a torka előtt megáll és a kezem nem mozdul

 

Mi ez? Nem értem! Ezt mégis mi teszi?

A lány elmosolyodik és kezét az arcomra helyezi

Végigsimítja, oly puha és finom a bőre

De mi történt? És ezt mégis miért kapom tőle?

 

Kezét némán oda tartja, ahol a szívem ver hevesen

Halkan suttogja „Értem már még nem hűlt ki teljesen,

Még mindig érzel és szeretsz, még ha most még nincs is kit

Tudom nincs is sok esély ilyesmire itt”

 

Nem értem, miért szól hozzám? Mit akar?

Nem hűlt ki, érzek, szeretek most ez mégis mit takar?

Hirtelen mintha ezer tű nyilallna a fejembe

Rengeteg ember sikolya hallatszik benne keresztbe

 

Széthasad… Térdre rogyok, és a fejemet fogom

Körmeimmel durván a fejbőröm bontom

Ő csak finoman odalép hozzám közel

Lehajol, és némán átölel

 

Csend van… Vége! Elmúlt teljesen

Csak értetlenül bámulok a semmibe meredten

Becsukom a szemem, egy csodás tájat látok

Csak állok, és még magam sem tudom, hogy mire várok

 

Itt az égkék és színes madarak szállnak

Keresem inkább, de nincs nyoma a lánynak

Csodálkozhatnék, hogy ilyen táj a világomban mért nincsen

De csak az érdekel, hogy Őt újra megérintsem

 

Egy sötét kéz felém nyúl és megragadja a nyakam

Hirtelen felébredek, és egyedül találom magam

A szívem kalapál, a légzésem szapora

Az egyetlen, amit látok a sárban hagyott lábnyoma

 

Rohanok és eszeveszetten csak a nyomait követem

Hirtelen meglátom, ott áll előttem

Fény veszi körbe, belenyúlok, de éget

Mitévő legyek? Azt hiszem, hogy félek

 

Nem veszthetem, el már csak Őt akarom

Odaugrok és átölelem, ez túlmutat a szavakon

A testem égeti a fény, de már nem érzem

Jobban érdekel Ő, mint az életem

 

Becsukom a szemem, és csak az ölelését élvezem

De akkor hirtelen a való világban ébredem

Mellettem ül Ő és néz rám édesen,

Én még mindig veled álmodom Életem!