Attilaa blogja

Nincsenek nappalok, nincsenek éjjelek

Itt nem látsz fényeket vagy ragyogó kék eget

Változatos színeket, pompás képeket

Csodaszép tájakat vagy vidám réteket

 

Ez egy más világ, hol sötétség uralkodik

A teremtő a csodákkal láthatóan fukarkodik

Az emberekkel itt csak a halál mulatozik

Először furcsa lehet nektek, kik átmenőben utaztok itt

 

Az öregkort errefelé senki sem éli meg

Előjön a kérdés, e helyen élni mégis miért éri meg?

A választ nem tudom, én csak szimplán élvezem

Egyszerűen szeretem az itteni életem

 

 Egy árnyék vagyok itt, semmi más

Egy árnyék ki legjobban csak ölni vágy

Késem őrült vigyorral mélyesztem a nyakadba

Ne aggódj, míg meg nem halsz, egy percig sem hagylak magadra

 

Élvezem a szenvedésed és még jobban a halálod

A véred úgy vonz engem, mint a fény a lepkét magához

A vércseppjeiden átnézve, csodálkozva úgy látom

Hogy színesebb lett a szürkés világom

 

Pengém lágyan majd durván a húsodba vájom

Imádom, a véred zamatát kívánom

Halkan kortyolva az elvérzésed kivárom

Ha jó kedvem van a szemed és a beled is kivágom

 

Önző vagyok… nem érdekel, hogy mennyire ártok és az sem hogy kinek

Barátság? Szeretet? Törődés? Ugyan már minek?

Csak egy dolog számít az, hogy én mit élvezek

Úgyis a halál tavába folynak előbb utóbb a végzetek

 

Egy csendes tóparton embereket keresek

És meg pillantok, egy lányt ki fekete rózsát szedeget

Haja úgy zuhan vállaira, mint a legszebb vízesés

Látványára hamar felgyorsul a szívverés

 

Szép szemei, mint egy hatalmas árok oly mélyek

A lány gyönyörűbb, mint összesen a legszebb jelenségek

Kecses, lágy és csábító a mozgása

Kitűnő, tetszeni fog a vérének látványa

 

Kést markolva durván rárontok a lányra

Ő felém néz és megijed, tehetetlen a drága

A pengém éle a torka felé fordul

De a torka előtt megáll és a kezem nem mozdul

 

Mi ez? Nem értem! Ezt mégis mi teszi?

A lány elmosolyodik és kezét az arcomra helyezi

Végigsimítja, oly puha és finom a bőre

De mi történt? És ezt mégis miért kapom tőle?

 

Kezét némán oda tartja, ahol a szívem ver hevesen

Halkan suttogja „Értem már még nem hűlt ki teljesen,

Még mindig érzel és szeretsz, még ha most még nincs is kit

Tudom nincs is sok esély ilyesmire itt”

 

Nem értem, miért szól hozzám? Mit akar?

Nem hűlt ki, érzek, szeretek most ez mégis mit takar?

Hirtelen mintha ezer tű nyilallna a fejembe

Rengeteg ember sikolya hallatszik benne keresztbe

 

Széthasad… Térdre rogyok, és a fejemet fogom

Körmeimmel durván a fejbőröm bontom

Ő csak finoman odalép hozzám közel

Lehajol, és némán átölel

 

Csend van… Vége! Elmúlt teljesen

Csak értetlenül bámulok a semmibe meredten

Becsukom a szemem, egy csodás tájat látok

Csak állok, és még magam sem tudom, hogy mire várok

 

Itt az égkék és színes madarak szállnak

Keresem inkább, de nincs nyoma a lánynak

Csodálkozhatnék, hogy ilyen táj a világomban mért nincsen

De csak az érdekel, hogy Őt újra megérintsem

 

Egy sötét kéz felém nyúl és megragadja a nyakam

Hirtelen felébredek, és egyedül találom magam

A szívem kalapál, a légzésem szapora

Az egyetlen, amit látok a sárban hagyott lábnyoma

 

Rohanok és eszeveszetten csak a nyomait követem

Hirtelen meglátom, ott áll előttem

Fény veszi körbe, belenyúlok, de éget

Mitévő legyek? Azt hiszem, hogy félek

 

Nem veszthetem, el már csak Őt akarom

Odaugrok és átölelem, ez túlmutat a szavakon

A testem égeti a fény, de már nem érzem

Jobban érdekel Ő, mint az életem

 

Becsukom a szemem, és csak az ölelését élvezem

De akkor hirtelen a való világban ébredem

Mellettem ül Ő és néz rám édesen,

Én még mindig veled álmodom Életem!

Az eső esik, én az aszfaltot koptatom

S arcom elől a rózsaszín ködöt oszlatom

Hisz már sajnos vége ismét egy semmi vagyok

Érzések nélkül talán lelkileg szimplán csak halott

 

Séta közben csak bámulok magam elé bután

És a lábaim teszem, egyiket a másik után

Bolyongok céltalanul, mint egy zombi az utcán

S hogy látom-e még valaha? Hát ezt már nem is tudván

 

Egy parkot megpillantva leülök egy nagyobb darab kőre

És némán, boldogsággal gondolok arra a nőre

Ki máris hiányzik, pedig csak 2 perce váltam el tőle

Alig láttam még, de máris Ő lett szívem kulcsának őre

 

Aki kinyitja szívem nagy és zord ajtaját

Majd kíváncsian hallgatja furcsa, egyedi dallamát

Ezután keresztülnyúl, rajta és finom kezével megérinti a lelkem

És egy különös csoda folytán feléleszt engem

 

Elmúlik a hideg és az unalmas, kínzó sivárság

Ilyenkor boldog vagyok, olyan ez, mint a legszebb kívánság

Csak ne érezném utána a hiányának kegyetlen kínzását

De kitartok, hogy újra halljam lágy és nyugtató hívását

 

Hangja oly csodás, mint a legszebb dallamok játéka

Még a legszebb lány sem lehet más maximum csak az Ő árnyéka

Szépsége egyszerűen olyan magával ragadó

És a szeme, mint a Nap oly ragyogó

 

Remeg, a kezem miközben e szavakat írom

Vajon mellette is remeg? Vagy akkor jobban bírom?

Mikor magam elé nézek, látom csodaszép mosolyát

ÉS az esőcseppek kirajzolják hozzá arcának vonalát

 

Felnézek az égre, szinte alsóig eláztam

Mint egy bolond úgy ülök itt teljes magányban

Hogy leültem ide talán 1 óra is eltelt azóta

De legalább eszembe ötlött egy kedves kis nóta

 

„Száll a dallam és száll az ének

Nem akarok nézni több képet

Arra vágyom, hogy lássalak téged

Hisz többet érsz nekem, mint az élet

 

Amerre nem jár egy ember sem

Oda bújnék el vele kettesben

Csak egy dolog járna ott a fejemben

Hogy hogyan mondjam el, hogy szeretem”

 

Dalolászom az esőben, mint egy mulatós részegen

De hirtelen érkezik egy „maradj csendben” kérelem

Úgyis elöntött már a szülőktől való félelem

Hisz már rég otthon kéne lennem énnekem

 

El is indulok, és útközben búsan dúdolok

Mikor haza érek, egyedül a szobámban kuksolok

Hihetetlenül hangzik, de még én is fáradok

Lefekszem hát és reménykedem, hogy Ő róla álmodok