Aprózva

Szertár mélyén egyik éjjel, egy magányos csontváz zsémbelt. Szertelen vágyai közt, a nyitva hagyott ablaknál, csak a szemközti iskolázott izombábu pacsirta dalára vágyott. Reggeli nap csillant az üvegszemre, és ezt bíztatásnak vette. Alig várta, hogy eljöjjön az este, bár egy huzat a vázát darabjaira szedte. 

A káoszban azt sem tudta hol áll a feje. Kellene már egy jó csontkovács kopogott a gondolat a benőtt kutacs falán. Hogy is nézek én ki az ábrán? -kopogtak tovább. Karitatív ujjai, percenként új csontvázat alkottak a táblán. Gondolta, bár fejében luftot talált, össze kéne már raknia magát. A sípcsont jelére gyülekezőt fújt, hogy áttekintse a kollekciót. Sovány vigasznak érezte az ütemes csontzenét, mire elcsatangolt részei elindultak felé. Sokan hiányoztak, nem volt teljes a csontbrigád. Számot vetett, vajon ki merre kandikál?
A kivételes szabadságát töltő, wellness-üvegben  fürdő, állomány a szürke, memóriája szerint fürge, ki spirituszból figyelt mindent, elvi hiánylistát készített: a lengő bordák edzettek polcokon, a szárkapocs az irattárban lábatlankodott, a farkcsont a medencével pancsolt, s a fürdőben kereste helyét spontán, a hiányt pedig egy kulcscsont zárta a portán. Az álkapocs beszédesen fogadkozott, hogy Ő az igazi és már a helyén marad, de ijedten esett le, amikor indulás előtt, még egy végső, gyilkos pillantást vetett a tükörbe, hol a szem öldökölve bújt meg a fej sötét üregeiben. Beesett tekintete némi koponyalapot sem nélkülözve, csontritkulásra gyanakodott. Homlokegyenest mást látott, zsenge rosszcsont korához képest. Fel kéne szednem néhány kilót, hogy vonzó emberi formám legyen. Tudta, hogy a vastüdő is csak átmeneti megoldás (ráadásul a Kállai kettős mércés firka, a ránk 6/ó EU-sert és bordaközi egyezmény is tiltja), de az ötlet mégis mágnesként csalogatta a fizikaszertár felé.
Az éjjeli kísértésnek ellenállva, a helységekből összeszedte magát, hogy az utcán merjen járni, hisz manapság annyi horrorfilmet látni. Gondosan a lába elé nézett, s látta ujjpercei meg vannak számlálva. Hiánytalanul kell érnie az út túloldalára, vágyizmainál már nem szaladhat inába a bátorsága. Egy rekesznyi izom röhögne rajta. Rajta! Jármű jön az úton, de most nem szállhat grimbuszra, egységre vár a csont-nimbusz ma.
Ének és nevetés hangzott rá fentről. Hull a jókedve valakinek! Alá állt. Már emlegetik is! Egy csukló mozdulattal az orrsövénye irányába indult minden porcikája. Hiába az igazság odaát van. Csak a cél érdekelte, az se baj, ha csuklyás az izom. Csak énekeljen, a gregorián is finom. Szteppelt előre az ablak felé sarok-sármján, már az sem érdekelte, ha megüti a bokáját. Karjával egy orsó-mozdulat, smár az ablakban lenne, ha ott eredne nyelve. Szemérmes csontja pirulna belé, ha karolhatná combosabb felét.
De az izom csak lazult azon a hajnalon, nem feszített felajzott íjat az alkalom. Csak üvegszemmel bámult a csillogó holdra, s így került a váz-vágy elefántcsont-toronyba.