Tar-hölgy (18) evokáció

Tar-hölgy

Mit nekem az asszonyi öleknek

bozontokkal fedett diszkrét bája!

Megcsodállak, ám de nem szeretlek,

s képzetem át sűrűjét nem látja.

Hasa alja márványszín vidékén,

ott vagyok honn ott az én világom,

szerelemre támad gerjedelmem,

ha a vágat mélyedését látom.

Fölé hajlok akkor gondolatban,

túl köldökön, mellek közelébe,

s kívánósan nézhetem dudáktól

lábujjáig mezítelenséged.

Baldachinos ágyában dorombol

heverve, s vár szerető babára

bevetéskor nagyigényű úrnál

kékes érrel erős dárdájára.

Lélegzetnek szaggató fújása

búg a kéjben, vérerek dobolnak,

el-elcsukló sikoltása hallik,

s sugdosása pajkos asszonyoknak.

Nagy kacéran emlők lágy tövében

ringatózik átlátszóan blúza,

s halmainak eleven színével

érzékeim végsőkig felhúzza.

Ideája konkrét ágyasokról

alhasukban testi szűkülettel

és sietve gerjed éji kútra

fogva farkát, a hévtől meredtet.

Nagy csatáktól dúlva guszta szélén

pár vagányos rőt szép fényű szálcsa,

bájosan zárral fonva bejárót,

mert ez lényege még a látványnak.

Ha bár láttál körbejárva redőt

zárulva vidám pihés szorosban,

odanézel, ha simító kézzel

szeretett ölet áldod dadogva.

Ott reméli, majd bújván alányal,

s szép világa az anyás fenéknek;

szűz ölében érik a szemérem -

nekimenni, annak titkon félek.

–

Persze, hogy a fény a völgyet éri,

ahol lányból kél különc vágy forrva,

légy szerető, ím, halmán köd oszlott

el: varázsos megcsodált a forma!

Szép vagy Tar-hölgy, legalább nekem szép!

Élvezet tárgya sóvár szömömnek

homloka (milyenből születék is),

s dombod zárjon magába örökre.

(Mygan: Makó, 2013. november )