Mygan Parafrázisok

Tar-hölgy

 

Mit nekem az asszonyi öleknek

bozontokkal fedett diszkrét bája!

Megcsodállak, ám de nem szeretlek,

s képzetem át sűrűjét nem látja.

 

Hasa alja márványszín vidékén,

ott vagyok honn ott az én világom,

szerelemre támad gerjedelmem,

ha a vágat mélyedését látom.

 

Fölé hajlok akkor gondolatban,

túl köldökön, mellek közelébe,

s kívánósan nézhetem dudáktól

lábujjáig mezítelenséged.

 

Baldachinos ágyában dorombol

heverve, s vár szerető babára

bevetéskor nagyigényű úrnál

kékes érrel erős dárdájára.

 

Lélegzetnek szaggató fújása

búg a kéjben, vérerek dobolnak,

el-elcsukló sikoltása hallik,

s sugdosása pajkos asszonyoknak.

 

Nagy kacéran emlők lágy tövében

ringatózik átlátszóan blúza,

s halmainak eleven színével

érzékeim végsőkig felhúzza.

 

Ideája konkrét ágyasokról

alhasukban testi szűkülettel

és sietve gerjed éji kútra

fogva farkát, a hévtől meredtet.

 

Nagy csatáktól dúlva guszta szélén

pár vagányos rőt szép fényű szálcsa,

bájosan zárral fonva bejárót,

mert ez lényege még a látványnak.

 

Ha bár láttál körbejárva redőt

zárulva vidám pihés szorosban,

odanézel, ha simító kézzel

szeretett ölet áldod dadogva.

 

Ott reméli, majd bújván alányal,

s szép világa az anyás fenéknek;

szűz ölében érik a szemérem -

nekimenni, annak titkon félek.

–

Persze, hogy a fény a völgyet éri,

ahol lányból kél különc vágy forrva,

légy szerető, ím, halmán köd oszlott

el: varázsos megcsodált a forma!

 

Szép vagy Tar-hölgy, legalább nekem szép!

Élvezet tárgya sóvár szömömnek

homloka (milyenből születék is),

s dombod zárjon magába örökre.

 

(Mygan: Makó, 2013. november )

Párisban járt az ősz

(turista)

 

Ágyából tegnap megszökött egy ősz

fazon a neje mellől csendesen.

Nem volt hős, csak párizsi kalandja

tárgya nem volt neje.

 

Szent Mihály útján haladt, mert remélt:

nyitva ama neves Vörös Malom,

táncosnők, s szeparékban frivolan

a romlott angyalok.

 

Betért a hős, s berúgott, valamint

egy rimán, kit a bárban felszedett,

reggelig hetyegett, ha nem túlzott,

léhán hat menetet.

 

Csendben osont, fel ne költse nejét

kiruccanása titokban marad,

hogy kupiban járt mi tudjuk csupán,

nőmnél fel ő sem ad.

„Boci, boci tarka,

  se füle, se farka.

  Odamegyünk lakni,

  ahol tejet kapni.”

           (Mondóka)

 

Kedvencem

 

Az én kedvencem egy olyan lény, akit

farkatlan kedvelek, és

vágyott egy másvilágba,

hol tej is van rendesen,

van tej rendesen.

Ő az én kedvencem.

 

Az én kedvencem kis tehenem, aki

tarka foltos szép színes,

fülben is fogyatékos

farkáról nem beszélve,

kis tehenem,

Ő az én kedvencem.

 

Kis hibás tehenem

az én kedvencem, az én kedvencem.

Ha réten jár,

akkor jó nekem, mivel jót legel,

és akkor jól tejel,

a kis tehenem, az én kedvencem.

Nem gúnyolnám:

fületlen, farkatlan - így jó nekem.

Kutyabaj.

 

Az én kedvencem egy olyan lény, akit

bolondos vágya éget:

volna talán hely ahová elmehetne

kaphatna bőven tejet,

jól élne kis tehenem,

az én kedvencem.

 

A kis tehenem vad félelemmel

sokat nyúz, mert attól reszket,

megszeretem mégis Bimbót,

fűzöm tudván,

megnyugtatom kedvesen:

Ő az én kedvencem.

 

Kis hibás tehenem

az én kedvencem, az én kedvencem.

ha réten jár,

akkor jó nekem, mivel jót legel,

és akkor jól tejel,

a kis tehenem, az én kedvencem.

Nem gúnyolnám:

füleletlen, farkatlan - így jó nekem.

Kutyabaj.

 

Kis hibás tehenem

az én kedvencem, az én kedvencem.

ha réten jár,

akkor jó nekem, mivel jót legel,

és akkor jól tejel,

a kis tehenem, az én kedvencem.

Nem gúnyolnám:

füleletlen, farkatlan - így jó nekem.

Kutyabaj.

 

(Mygan: Makó, 2013. május 28.)

Ha majd a rétre…

(Ha majd a nyarunknak vége...

dallamára)

Ha majd a rétre kiérek

remélem megláthatom,

nem tarthat vissza szemérem,

szerelmem megvallhatom.

 

Csendben a jászol sarkában

a bús ló reám tekint,

szívesen indulna útra

farkával búcsút legyint.

 

A csordás fújja a tülköt

a gazdám durván beszól,

ordítja: indulj te marha!

a hangja nem zeneszó.

 

Vadul a faromra verdes,

felsálam beléremeg,

bosszúból nagy lepényt ejtek

direkt, hogy mérges legyen.

 

Porosan fürdik sok balkon

amerre mi elmegyünk,

a csorda ilyenkor éhes,

várjuk, hogy legelhessünk.

 

A szomszéd nagy kapujában

megremeg a lábikrám,

legszívesebben bemennék

ott lakik tenyészbikám.

 

Nem látom, hogy hova tűntél,

a tiéd, nem csigavér,

amilyen csalfa és vad vagy,

máshoz űz a bikavér.

 

Pedig én epedve várlak,

bár testem mindent elbír,

szívemet marja a bánat,

a lelkem teérted sír.

 

Újra kis bocira vágyom,

életünk egy kész regény,

sikerhez még idejébe’

kell ez a  kemény legény.

 

Mondjátok üsző szajhának:

többé ne várjon bikát,

elvitték a vágóhídra,

lelkéért mondjon imát.

 

Ha már az éghez fohászkodsz

rebegj el még egy imát:

hozza az inszeminátor

pipetták nagyobbikát!

 

(Mygan: Makó, 2013. április 16.)

 

 

Legszebb, ha zárva. Vonzza a szemet

a háromszög, mit combok közbezárnak,

s nem takarnak el tarka szövetek.

Ha mesteri módon rajzolni bírnék

-         mert nem találnék rá méltó szavakat -

ceruzámmal tárnám fel féltett titkát

kidolgozva mindegyik vonalat:

domborzatot, árnyalatot, fényeket,

férfiszemet jókedvre vidítót,

s kitárva, ahogy gyöngye izzón lüktet,

szerelmes vágyakat beindítón.

Lehet bozontos, buja, frivol a

szőrzet Vénusznak erotikus halmán,

vagy rafinált szexi fazonra vágva,

vagy simára borotválva, mint az almám.

És festenék rózsaszín-pirosat,

halvány bőrt, erektől márványosat,

s ajkaira finom redőket írnék,

ha bírnék még eközben is magammal.

Így vallanék szerelmet a babámnak

szüntelen utána vágyó sóhajjal,

nyíló szirmával betelni nem bírnék,

hiába vágyam ellen küzdenem.

Combjai közt boldog vagyok, oly boldog!

 

(Mygan: Makó, 2012. október 22.)