Kegyelem

Kialszik most az alkonyat,
bazsarózsa-parázs,
lepotyognak a felhőszilvák,
holdbográcsban éjjellé
rotyognak,
és pár kendős, párahajú angyal
szétszórja a csillagok
körtehéját.

Valahol fent Anyám is
szorgos már,
- álmokat dunsztol,
betakarja tenyere
dunnáján, 
és megtartja nekem
szívmelegnek,
ha enyémre borzongni
érzem a még
csak derengésnyi
ősz erejét.

Szél mojol a fák
csöndje között,
széna-zizzenés csupán
az idő,
ahogy Apám kaszál
a dombok mögött,
és utolsó sóhaja
a fűpillék zöldillatából
kinő...

Olyan távoli a rég!
Lecsóillatú tegnapok,
emlékbefőtté zárva.
Most erőlevest főz
a vasárnapi Ég,
s a kislány léleksebeire
a múltat jelenné tárja.

S miközben az otthon
lekvár-gőzét
napfénnyé leheli
a rám találó
pirkadat,
elhiszem, Apám,
Anyám minden szeretetlényege
körülöttem is itt maradt.

Most a virrasztás is
gyönyörű,
- mert már a szótlanság sem
rejtelem,
hiszen Isten így hagyta
Őket örökül,
s nem lehet ennél
szebb a gyásznak
a kegyelem.

A könnycseppek
fecskemadara
lassan tovaszáll,
- már csak a szeretet
élet-akarata
tér haza,
s pihen meg bennem.