Emberöltőnyi talány (talán)

Talán az univerzum cseppkövei
a hajnalok, és a tejút hulló
sugármaradványai csak az angyalok.
S ahogy a part a folyót öleli,
talán csak békepercnyi illúzió.
Lehet, hogy a vízhullámok sem szabadok

- itt. Fenn a sok csillagrab : fénypapírsárkány,
lent a viráglepkék tán a rét foglyai,
és még a gyermek is karmasebbel jő
a Földre, a körforgás reneszánsz vágyán.
Talán az éjek mind a sötét fogai,
s a félelem sem csak képzelet-milliő.

Lehet, hogy árnyék-kráterek vagyunk mind,
- odabent. Talán nincsen semmi kék és fehér,
s a magzatmáz sem az Istentől tiszta,
talán sem felhőhatár sem végtelen nincs.
Talán nem Jézus testéből van a szívkenyér,
és elkopik majd mind a papír mind a tinta.

Talán a zöld sem az életsarjulás.
Lehet, hogy nem valós a minden és semmi
sem. Talán a halál is csak egy lélegzés,
rügyfakadásból csak avarbarnulás,
mi a köztesben a helyünket teremti,
hogy szentebb legyen az út, mint az érkezés.