Csillagtavaszon

Csillagtavasz jött, éjből éjbe fényesül,

míg a tejútperc átível az álmokon,
pőresége a mindenségig lényegül.
A nyár szívzsongása még itt ott átoson,
de láza már töprengéssé nemesül,
ahogy szélkancák vágtatnak az alkonyon,
s az utolsó pírmadár messze elrepül.
Kis selyemneszek pisszennek a balkonon,


muskátli-remegés érzik a csendben,
míg pókháló-opált szövöget a hajnal,
s belegombolyítja millió páracseppbe.
Az egész olyan, mintha néhány angyal
kis parázslampiont fogna kezébe,
hogy miközben Isten a földre tűnődik,
lásson a ki nem mondottak szemébe,
mi a lélek-bibliában ott gyűrődik.


Mit magányok, sebek idői írtak,
ahogy az embersorsok útjukon jártak,
s magasabb jóságot csak könnyekkel hívtak.
Most, hol a napfénygerlék tova szállnak,
ott a felhőmohákon túl az ősz május.
Olyan virágzás-szépe a csillaglétnek,
mire minden tekintet gyermekin árgus,
míg csöpp gyertyaláng-szembogárként fönn égnek.