Szilánkok

Egy kis személyes.. 

Ezúton /is/ szeretnék köszönetet mondani 

Barátaimnak, a DWG zenekar tagjainak 

az első CD felvétel elkészültéhez - anno az

egykori Entalpia zenekarként volt több is -

a hétvégi NAGYKONCERT’ - hez már előre is, 

hisz tudtommal, rohamosan kelt el a hülye 

szabályok miatti korlátozott 500 db jegy, 

és nem különben, fogadjátok hálám a

versem megzenésítéséért! 

Kösz és kösz!! 

Ím a dal: 

https://youtu.be/vVoegegqmfA

Az eredeti vers: https://www.poet.hu/vers/214569

 és a zenéhez igazított’: 

 Falaid mögött 

előtted nagy éji lepke száll, 

az utcasarkon kiégett angyal

hiszi magáról: primőr mit kinál.

Sokat látott hobo’ egy fánál

fejét rázza, majd a járdára köp, 

megtorpansz még a lépcsőháznál,

végre otthon - kulcscsomód zörög.

  Refr.:

Haladnál zöldre vált a lámpa, 

távolban nyikorog egy villamos, 

cipőd alatt csatakos a zebra háta, 

máshol lennél, nem itt, se most!

Fáradt közönnyel nézel a mába, 

körülötted a fal vastag, komor,

- teszel rá, hogy illik-e a tájba - 

belül maradsz, míg kivül a nyomor.

Tejszínű köd takarja a várost, 

előtted nagy éji lepke száll, 

az utcasarkon kiégett angyal

hiszi magáról: primőr mit kinál.

  Refr.: 

Haladnál zöldre vált a lámpa,

- távolban nyikorog egy villamos -

cipőd alatt csatakos a zebra háta,

máshol lennél, nem itt, se most!

Van, hogy felsikít a remény csendje bennem,
- színesedni kezd a fakó, s szürke kép -
tudod: e korban, nem jár kanosszát a jellem,
ma szép lett mi csúnya, s csúnya lett mi szép.


Van, hogy felsikít a remény csendje bennem,
- vizionálok egy szebb, és okkal jobb jövőt -
labdába nem rúgok, de teszem mit kell tennem,
látom hova visz, a 'csak azért is', és a gőg!


Van, hogy felsikít a remény csendje bennem,
- az égi dzsipiesz' utunk tán újra tervezi -
és nem kell csalódnom abban amiben hittem,
s a sok keselyü, majd egymás szemét vájja ki..

  Tegnapról, még itt maradt

  bennem, néhány feslett álom,

  - s mint hajléktalan a híd alatt -

  én is, épp a csodát várom..

  Szalag, bejgli, kis fenyő,

  hangulatba kéne hozzon,

  hogy elhiggyem: majd összenő,

  mi széttört is, s ezen ponton:

  csak a szépet kéne látni,

  bízni, hogy az élet édes,

  összesúgni, összebújni,

  elfeledni mindent, mi rémes.. 

  De, Jézuska, csak kamu volt,

  - ezt, még ma is nagyon bánom -

  szürke égen fogy a hold,

  sápadt fénye pásztáz a tájon..

     Ma nyugalom van, minden zajtalan,

     kint, ködpárnákba bújnak a fák,

     fázom kicsit, a hidegnek karma van

     s a mélaságba csomagolt világ,

     bágyadt és szürke.. Mint a papírfecni

     zsebbe gyűrve, úgy érzem magam..

     Próbálok lassan észhez térni, 

     álomfoszlányok közt törni át,

     úgy tűnik, semmi sem a régi, 

     s ahogy csillog az ablakon a jégvirág,

     bőröm borsózni kezd.. Körbefon 

     a csend, nem ereszt, /olykor zsarnok/,

     én, most, beleásom magam mégis,

     és várom, hogy egyszer kikapartok..

   Illanó a csend, ülök a falnál..

   Ölel a magány, - anyám se dajkál -

   ahogy én sem a kósza álmokat,

   sem békés idillt, se meleg lángokat,

   mik olvaszthatnák köröttem a jeget.

   Lék nélkül veszem a lélegzetet,

   s körbe fon, valami ősi ösztön..

   Mert élni kell, szeretni muszáj,

   olyan ez, mint mikor éhes a száj,

   s enni kap.. Mint a korty víz a tűző napon!

   /Gondolataim forgatom, magam körül./

   A magánynak olykor a lélek örül,

   és ha elmerül a jég alatt,

   egyre várja, hogy lék hasad..

   Majd, előbújik a magzati pózból,

   leveszi élete könyvét a polcról,

   és ír még bele pár új lapot..

   Szeret, és hiszi: nyomot hagyott!