Szilánkok

Z úgó vihart, szürke felhőt, 

E lnyűtt időt, szűkös teret,

R eményt, álomban szendergőt,

E zernyi csalfa, hiú ábrándot 

T eérted hagytam el vakon,

L ettél sötétben vezető fényem,

E llenállhatatlan örző angyalom,

K edvesem!

Egy kis személyes.. 

Ezúton /is/ szeretnék köszönetet mondani 

Barátaimnak, a DWG zenekar tagjainak 

az első CD felvétel elkészültéhez - anno az

egykori Entalpia zenekarként volt több is -

a hétvégi NAGYKONCERT’ - hez már előre is, 

hisz tudtommal, rohamosan kelt el a hülye 

szabályok miatti korlátozott 500 db jegy, 

és nem különben, fogadjátok hálám a

versem megzenésítéséért! 

Kösz és kösz!! 

Ím a dal: 

https://youtu.be/vVoegegqmfA

Az eredeti vers: https://www.poet.hu/vers/214569

 és a zenéhez igazított’: 

 Falaid mögött 

előtted nagy éji lepke száll, 

az utcasarkon kiégett angyal

hiszi magáról: primőr mit kinál.

Sokat látott hobo’ egy fánál

fejét rázza, majd a járdára köp, 

megtorpansz még a lépcsőháznál,

végre otthon - kulcscsomód zörög.

  Refr.:

Haladnál zöldre vált a lámpa, 

távolban nyikorog egy villamos, 

cipőd alatt csatakos a zebra háta, 

máshol lennél, nem itt, se most!

Fáradt közönnyel nézel a mába, 

körülötted a fal vastag, komor,

- teszel rá, hogy illik-e a tájba - 

belül maradsz, míg kivül a nyomor.

Tejszínű köd takarja a várost, 

előtted nagy éji lepke száll, 

az utcasarkon kiégett angyal

hiszi magáról: primőr mit kinál.

  Refr.: 

Haladnál zöldre vált a lámpa,

- távolban nyikorog egy villamos -

cipőd alatt csatakos a zebra háta,

máshol lennél, nem itt, se most!

    Talán érezhetném minden rendbe,

    ott maradtak éj mögé rejtve

    a fura álmok, a 'maradj még'-ek 

    a szavak, mit az ember akkor ért meg,

    ha átéli szüntelen.. Most, e napos reggelen,

    - mikor, az égről tovatűnt a göncöl -

    a gondolatom egyre veled flörtöl.

    Az ablakban kezd meggyűlni a fény,

    s ringat, valami hamis remény.

    Mélyen belül aggódik a lélek,

    - talán értelmetlen - olykor mégis félek: 

    hogy a rímek fogynak, és a holnap

    kopárrá szárad - mint az Atacama -

    de amíg írok, az Isten látja

    lelkemet: nem érdekel, miért éri meg,

    koptatni a tollat.. Arcod előttem lebeg,

    s neked írok, míg a rímek fogynak végleg..

    Bárhogy is lesz: csodállak téged!

   ooo

  Megtörte a csendet egy pattanás,

  - rajtunk kívül, nem hallotta senki más -

  mikor: a gombon a cérna elszakadt,

  ott, a kerti fűben az ég alatt..

  és elkapott minket a nagybetűs,

  - a grillről, még képünkbe szállt a füst -

  eltűrtem ..az arcodból tincseid,

  próbáltuk felfedezni a kincseit

  az életnek. Mert tudtuk, hogy tartogat

  - számunkra, ott a fűben az ég alatt -

  pár spontán percet, /és halk sikolyt /

  és utána semmi, ..csak ennyi volt!

  Szemedben bújt egy kis gyűlölet,

  - te magad voltál és én nélküled -

  a hab alól szűrtünk még némi sört,

  s közösen utáltuk ami gyötört..

  Hajnal üldözte el az éjszakát,

  - némán is értettük egymás szavát -

  elmentél, s mi belőled itt maradt:

  csak egy gomb ott a fűben, az ég alatt..

     Ma nyugalom van, minden zajtalan,

     kint, ködpárnákba bújnak a fák,

     fázom kicsit, a hidegnek karma van

     s a mélaságba csomagolt világ,

     bágyadt és szürke.. Mint a papírfecni

     zsebbe gyűrve, úgy érzem magam..

     Próbálok lassan észhez térni, 

     álomfoszlányok közt törni át,

     úgy tűnik, semmi sem a régi, 

     s ahogy csillog az ablakon a jégvirág,

     bőröm borsózni kezd.. Körbefon 

     a csend, nem ereszt, /olykor zsarnok/,

     én, most, beleásom magam mégis,

     és várom, hogy egyszer kikapartok..