amer blogja

Helvéteknek felhős ege,
hegycsúcsok közt földig ér le,
de négy nyelven egyetértve,
egy országot hoztak létre,
az lett Európa közepe.

Felettünk oly magas az ég,
felhőfodros, aranyos kék,
alföldünk aljára zárva,
üldögélünk pipázgatva,
szebb jövőről álmodozva.

Itt, a Pannon tenger alján,
szláv, dák, trák, kun és a germán
népek között elvegyülve,
kuruc módján vetélkedve,
vagyunk Európa pereme.

Ady komp-országnak hívta,
hitte, lesz keletnek hídja,
sose lett az, nem köt, választ,
csak szóbeszéd, ami fáraszt,
s köztünk új perpatvart támaszt.

Én a fehér karácsonyt szeretem,

mikor hópaplan alatt pihen az élet,

s ezüst holdfény öntözi a tájat,

ilyenkor a csönd is bársonytalpon lépdel.

Lágy hóbunda öleli a fákat,

a derengő fényben a hó áll bokáig,

jégcsapok csüggnek a faágakon,

s én csak bámulom ezt a csodát sokáig.

A város már díszfényben tetszeleg,

egy frissen csonkolt fenyőt felcicomáznak,

drága forralt bort mérnek a téren,

s nem látják a fa alatt mily sokan fáznak.

E zsibvásárban magányos vagyok,

azt kérem vissza mit elvettek az évek,

karácsonyra csak téged kívánlak,

hogy velem lehess a karácsonyi éjben.

A lebukó nap még végsőt lobban,

a táj bíboraranyba öltözik,

az est múltam fátylát kibontja,

de már minden színt elfakít.

Rohan az idő, röppen az óra,

elfogytak a boldog pillanatok,

csak lehulló morzsákért könyörgök:

ti régi szép percek, ne fussatok!

Utamon, sorsom játéka szerint

balsorsom napjai vánszorogtak,

éltem és tűrtem, mit rám mért a sors,

szemrehányást sem tettem magamnak.

Karol a magány álmatlan álma,

csupán az idő fut parttalanul

s könyörtelenül sodor magával,

éveim terhét hordom szótlanul.

Éltem üzenetét végre értem:

„Mindig küzdj keményen, sose dőlj meg,

csak tedd a magvető mozdulatát,

s ha nem bírod már, csendben dögölj meg.”

Fáradtan áll az őszi úton,

már mindent elhagyott,

hívják még új utak, vidékek,

távoli városok,

mert nyughatatlan lelke űzi,

mely feszül mint a húr,

az éj bársonymély boltozatán

ezernyi csillag szúr,

és felbukkan a hold az éjben,

kinyíl' a láthatár,

s ő újra indul, tovább bolyong,

megy valaki után, 

vagy búcsúzó őszi táncot jár,

mint hulló falevél,

de hamis díszlet az őszi éj,

hisz álmodik csak és nem remél.

Emlékeim a múlt mély kútjába hullnak,

néhány még fel-fel ötlik s szívbe hatol,

rémlik, hogy egyszer éltem és ember voltam,

aki szíre-szóra könnyen nem hajol,

de immár feledve véget ér a dal,

s ha volt érdemem, már mind érvénytelen.

Nem kegyelmezek hibáimnak utólag,

mert sokszor buktam, voltam sikertelen,

s voltam népszerű, de sosem voltam gazdag,

gyakran fordult a sors szédítőn velem,

olykor a porba alázva meggyötört,

máskor kapukat tárva tovább lökött.

Még süt rám a nap és a csillagom ragyog

elérhetetlenül a felhők között,

megbékéltem azzal, hogy túlélő vagyok,

úgy hittem már nincsen senkivel pöröm,

mégis egy új korszak ismét ránk tiport,

és vén harcosként újfent hadba szálltam.

Dühít, ha a pénz beszél s az ember szorong,

a lelketlenség dúl, s a bűn lesz erény,

a nép kifosztva és kábítva tántorog,

a hatalom ellen szólni is merény.

Rég megbékéltem volna már a sorssal,

ha az ember nem lenne újra szolga.