amer blogja
Csak az éj a régi
Az űrben fényt szülnek a csillagok,
lent suttog az éji szél,
ajkamról égre kelnek az álmok,
és dalom rólad mesél.
Hány ilyen éjszakán tartottalak
téged karjaim között,
és forró csókjainkkal bejártuk
az eget, felhők fölött.
Az éj a régi, a holdsütés is,
csak mi nem vagyunk azok,
most is csillagos a bársony éjjel,
de én egyedül vagyok.
Szomorúság öli a lelkemet,
Ő örökre elveszett.
Vígan dalolnak mások, míg nekem
űr van a szívem helyett.
Bús világom tükre ez az este,
mely csöndesen halódik,
szívembe zárt emlékek zokognak
ahogy a múlt szétfoszlik.
A tél fia
A csöndes éjszaka ónszín egéből
fehér szirmokként hull alá a hó,
halkan kondul az éjszakában
egy ünnepre hívó harangszó.
Rideg a Hold ezüstös némasága
ahogy átvillan a felhőrongyokon,
varjúcsapat sejlik fel a ködben
ingadozva, fagyott ágakon.
A város peremén szórt lámpafényben
az utcasarkon ember üldögél,
didereg rajta egy rozzant kabát,
melyben osztozik vele a tél.
A Hold merőn bámulja hópihéken át
a téli éjnek reszkető fiát,
kinek békét hoz talán a reggel,
ha a fagy rak álmára igát.
A szél közömbösen lepi be hóval,
reggelre csupán egy hókupac,
sokan sietve mennek el mellette,
nem szakítva meg érte útjukat.
Sine ira et studio
Itt borong bennem a tél,
már jól benne élek az időben,
hát nem számolom hányadik.
Küzd bennem a szorongó bánat
a még íratlan vers merszével.
Minden félbemaradt íráson
átleselkedik a fáradt lélek.
Advent van, mondd hát ki a szót,
ha van szavad arra, ami van,
és mivé lesz, ami eljövend?
Még lakni vágyom a világot,
melegedni a Nap tüzénél,
s még egyszer látni nyíló ibolyát.
De sosem fogok igazodni
a sok gyáva igazodóhoz.
Nyomtatott betűk szeméthalmára
nem vetek dicsőítő szókat,
gondolataim nem zsoldosok,
zsarnokot sosem szolgálnak,
mint az udvari bértollnokok.
A szélkakasok igazodnak,
lesik a változó irányt,
ám szélcsendben az csak huzat.
Ittlétem málló törmelékeit,
mint megismételhetetlent,
magamból kifogyva elhagyom.
A végső álomtánc
Kedvesem, táncolj most velem!
Jöjj, ölelj, simulj hozzám,
szívem szíved dobbanása,
ez végső táncunk immár.
Hajts fejedet a vállamra!
Szeretlek, suttogom én
halkan, lágy, selymes hajadba,
s te ajkad nyújtod felém.
Egy forró csókba szédülünk
s a zene álomszárnyán
már egy testté összeforrva
szállunk, mindegy mi vár ránk.
Szép, utolsó táncunk ez már,
egy végső fellángolás,
halálon túli szerelem,
sóvárgott találkozás.
Jöjj, még egyszer simulj hozzám,
legyen haláltáncom ez,
boldogan a véső órán
így összefonódva veled.
Néma dalaim
Vannak még néma dalaim,
olykor bennem muzsikálnak,
álarcok nélküli szavak,
hol sírnak, néha vidámak.
De nem tűrnek álarcokat,
nem lesznek betűsivatag,
kimondhatatlan mondatok,
súlyosak, sosem szárnyalnak.
Egy lázadónak álmai:
fázós, piruló hajnalok,
melyek sosem érnek estet,
mert addigra mind halott.
A jövő szeméthalmára
csak holt mondatok kerülnek,
óvszerbe bújtatott szavak
verssé nem termékenyülnek.