amer blogja

Itt borong bennem a tél,

már jól benne élek az időben,

hát nem számolom hányadik.

Küzd bennem a szorongó bánat

a még íratlan vers merszével.

Minden félbemaradt íráson

átleselkedik a fáradt lélek.

Advent van, mondd hát ki a szót,

ha van szavad arra, ami van,

és mivé lesz, ami eljövend?

Még lakni vágyom a világot,

melegedni a Nap tüzénél,

s még egyszer látni nyíló ibolyát.

De sosem fogok igazodni

a sok gyáva igazodóhoz.

Nyomtatott betűk szeméthalmára

nem vetek dicsőítő szókat,

gondolataim nem zsoldosok,

zsarnokot sosem szolgálnak,

mint az udvari bértollnokok.

A szélkakasok igazodnak,

lesik a változó irányt,

ám szélcsendben az csak huzat.

Ittlétem málló törmelékeit,

mint megismételhetetlent,

magamból kifogyva elhagyom.

Harmatos fűben bennük buzog a tavasz,

s naptól részegült gyümölcsök színe ég

forró nyarukban, majd bókolnak az ősznek,

minden daluk szerelmi szertelenség.

Övék az ifjúságnak összes szép szava,

nekik a Múzsák is a szeretőik

és a Gráciák ágyában henteregnek,

dalukban az édes életet zengik.

Ilyen voltam egykor én is, mondom búsan,

de engem a régi Múzsám elhagyott,

az önmagamba út új fordulathoz ért,

s az elkóborolt álom nem alkotott.

Néha egy-egy strófa hajszolása közben

ritkán még felbuzog a régi erőm,

s olykor lelkem csendjében végre meglelem

a kereset szót, mely lészen segítőm.

Megvénült költőtől elpártol a Múzsa

s ihlet nélküli szavakat halmozok,

a pályán ezért nekem már csak tüske jut.

Ifjak, féltékeny rátok mégsem vagyok!

Akkor éjjel bús ösvényt tapostam
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.

Az éj sötét falat emelt elém,
felhő lepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.

El sem köszönt, csak némán elhagyott
Ő, ki ki több volt nekem, mint egy barát.
Új utak hívták, vagy csak menekült?
Nem feledem a szeme sugarát.

Miként a híd alatt futó folyó

a múltam tovafolyt. Micsoda éj!
Múzsám neve elszáradt nyelvemen,
és szívemben a bánat tengermély.

Csak mentem és az éji szél ölelt,
köpenyt reám lágy kék ködökből szőtt,
míg lelkemen a magány vesztegelt,
bennem a hiánya e dallá nőtt.

A lebukó nap még végsőt lobban,

a táj bíboraranyba öltözik,

az est múltam fátylát kibontja,

de már minden színt elfakít.

Rohan az idő, röppen az óra,

elfogytak a boldog pillanatok,

csak lehulló morzsákért könyörgök:

ti régi szép percek, ne fussatok!

Utamon, sorsom játéka szerint

balsorsom napjai vánszorogtak,

éltem és tűrtem, mit rám mért a sors,

szemrehányást sem tettem magamnak.

Karol a magány álmatlan álma,

csupán az idő fut parttalanul

s könyörtelenül sodor magával,

éveim terhét hordom szótlanul.

Éltem üzenetét végre értem:

„Mindig küzdj keményen, sose dőlj meg,

csak tedd a magvető mozdulatát,

s ha nem bírod már, csendben dögölj meg.”

Megyünk, mindig megyünk,
vonszoljuk magunkat
valami cél felé,
ami vonz sokunkat,
de nem tudjuk miért
olyan nehéz…

Megyünk, mindig megyünk,
álmokat kergetünk,
boldog vidámakat
és rossz lidérceset,
de már álmodni is
olyan nehéz…

Tudja-e valaki,
hogy az a rögös út,
amelyen most járunk,
vezet el a célhoz,
mely meghatározza

majd sorsunkat?

Hiszen lehetetlen
egy álomfosztott célt
követni!
Menni, mindig menni,
vonszolva magunkat
a semmi felé,
és tudni,
nem lesz megérkezés.