Mindig itt

Szétnézek most, a virradat

láthatárán túl,
mennyi út, mérföldkő-pillanat,
s közben mennyi muszáj-szél
fújt.
Mily sok gyertyavilág-alkony,
mosoly-naplemente,
mennyi párakönny a parton 
hol álltam sokszor elmerengve.


S minden között egy
tábortűznyi szép,
mi áthatott az árnyakon,
csak egy fénypercnyi Ég,
mégis lobogott fél
élet-századon
át, bennem. Bennem rejteztél,
a felejtés-látszat mögött,
mint a tavaszok, lélegeztél
az idő novembere fölött.
Pillangó-nyár voltál, minden
őszben, mi hozzám közel ért,


hétköznapsúlyok alatt hitem,
ha fáradtnak láttam a reményt.
Itt voltál, ha csillagtávolnak 
rajzolt is a sors,
öleléseid éjszaka átfontak,
hogy bennem magaddal
új álmot bonts.


Úgy éltél bennem, 
mint az Egyetlen, 
az Örök Férfi,
kiért csönddé bújva
remegtem.
Vérem, csontom még
ma is gyönyörűd érzi...

Mindig itt őrzött
tenyerében szemem,
Te sorsommá gyúlt
szívdobbanás,
Te meztelen szerelem.