Szilánk

És folytatjuk tovább életünk.

Úgy ahogyan régen, most is

(talán még jobb is így ez nekünk)

tisztának látjuk a koszost is.

 

Már nem kezdünk éssel mondatot.

Ősellenség, a buggyanó de.

Felidézek egy régi képet is.

Ki van ott vajon én, avagy te?

 

Megsiratnám a semmi örömét,

s ülnék a csonkolt mező füvén.

Lennék néma szellő hideg, vagy

ékezet írásod gyöngybetűjén.

 

Úgy érzek, mint régen megint

két kezemmel mindig temetlek

majd áslak utána a mélyből, hisz

csak te vagy az. Téged szeretlek.