Virginás András blogja

A tenger zöld hullámot fest a tájra
kék tányérjából fényt szitál az ég,
az est magát, ki benne meg se látta,
neked belőle bármit játszanék.

2022. március 26.

Az élet olyan, mint a radírgumi.
Előbb-utóbb annyira elkopik,
hogy már használhatatlan lesz.

Tesszük, vesszük, tologatjuk
jobbra-balra, aztán hosszú időre
ott felejtjük valamelyik doboz legalján.

Ő is és mi is tudjuk, hogy ott van,
de minek.

2022. március 23.

Nem vártam senkit most, hogy épp betoppan,
az ajtó zárva, kulcsa elveszett,
kilincsemet ma tegnapig lenyomtam,
a szemtelenje mégsem engedett.

2022. március 23.

Felhők feketén közelednek,
a fagynak lelke hull reánk,
ilyen átkozott rémületnek
a gyötrelme most mélybe ránt.

Pánikot mondanak a hírek,
hűlt helyén ragadt sár reped,
percenként változik a díszlet,
arcunkon hasít mély sebet.

Ebédünk kő alatt fogyasztjuk,
árnyékunk vésett fájdalom,
ez végül nem is a mi harcunk
szürkékre mázolt vásznakon.

Az ég most vörös csíkot rángat,
a szomszédban fegyver ropog,
ott keres társat a halálnak,
hol eltűnnek a városok.

2022. március 22.

Az első kérdés ingyenes,
mért fizetnél a válaszért,
a döntés sosem végleges,
csak mert idáig elkísért.

Azért előre könnyedén,
póráz-vezette zöld szemek,
hogy túl lehessünk a felén,
ha már egészek nincsenek.

Dobj egy utolsót, ráadás,
a kocka rajta két hatos,
lehetne inkább négy patás,
mint a tegnap, ha másnapos.

Új válaszra kell a téma,
fűbe harapott szép szavak,
nézd, ott égig ér a létra,
s földre-hullósdit játszanak.

2022. márciús 3.