Virginás András blogja

Kinek a hibája, a tükrök befagytak,
az arcaink bennük faképnél maradtak.

2022. február 11.

Milyen vagyok? - kérdezed.
Olyan, mint a bennünk élő reménység,
hogy változunk, megújulunk,
meggyőzödünk, megvilágosodunk?

Nem tudom.

Úgy mondd, ahogy van,
ne szépítsd, hogy másnak tetsszen,
nem könnyű szembenézni és kimondani,
amikor számon kérik
a bennünk rejlő reménységek.

Miért?
Azért, mert személyes,
azért, mert az enyém,
Én, személyesen,
az én átélt csodáim.

A valósággal nem lehet vitatkozni.

Én is,
mint mindenki más:
ha szeretsz te, én is szeretlek.

Együtt úszunk az árral,
visszütünk vagy szeretünk:
ez a három.

Benne van az alázat is,
a felismerés: egykor én is ilyen voltam.

Benne van a türelem:
kivárom.

2022. március 17.

Így jön el, mi múlik...
dobozba rejtenek,
lerágnak a csontig,
törlik a lényeget.

Hajthatod napestig,
kezded holnap újra,
az eredmény eddig
nem több, mint pár nulla.

Vagy kevesebb annál,
csak a jó ég tudja,
mért állsz a pénztárnál,
ha üres a buksza.

Mit használ a kantár,
a ló is megszökött,
az irány sem használ
e két véglet között.

2022. március 28.

Két kutya ugatja álmát,
csendjét még inteni kéne,
egekig röpteti nászát,
halvány fény zuhan a mélybe.

2022. március 27.

Mezőn a száraz venyigék
fehérre festett hópihék.

Hagyom, hogy percek múljanak,
az éj csendje még itt marad.

Huszonnégy óra rengeteg,
fenyőfákról a levelek.

Friss ködből csípnék darabot...
ha nincs kijárat, maradok.

Elveszett szó, és nincs beszéd...
suttogva ejtsük szent nevét...

2021. december 25.